...ahogy Nóra befejezte a mesélést, Zsófi kezébe nyomta a guzsalyt. Zsófi fejében ez termékeny táptalajra talált. A magok a földbe kerültek, és csírázásnak indultak. Azonnal eszeveszett sebességgel pörögni kezdtek a fogaskerék, és újabb és újabb tervek születtek és estek kútba, amelyekkel hasonló utat tud bejárni mint tesója, és ő is legalább olyan jól jár...vagy sokkal jobban. Amíg a tömeg színes forgatagban elmerült, Zsófinak szél kezdett fújni a fejében, elnyomva a ritmusos zenét, utat engedve az irígységnek mely az arcán tükröződött. A homlokán a disszonáns zene ráncokban jelent meg. Idegesen gondolkozott, járt fel s alá!
Hogy
is hívják azt az asszonyt?! Hol le vagy hol fel anyó?! Jaaa neeeeemm Holle
anyó? Hogy is kell indulni, a guzsalyt bele kell hajintani egy kútba. Neeem,
előtte a szúrás. A francot! Na az biztos nem lesz! De melyik kútba kell
beleugrani?!
Zsófit
nem hagyta nyugodni a látvány. Mindezt Nóri tette volna?! Csupán azzal hogy
beugrott egy kútba?! Na jó mondott még pár dolgot, de az meg kit izgat!
Zsófi
megtalálta azt a kutat! Ugyanúgy hölgykoszorú mögé volt rejtve a káva. A kút
ugyan nem értett egyet Zsófival, de kénytelen volt engedni az erőszakos
leánynak.
Beleugrott!
A szél őrült módon tombolt a fejében, de akarta azt ami Nórival történt, még
akkor is. ha a tervében volt pár kimondottan sötét ötlet.
A
kút kidobta magából a leányt. Zsófi összeszedte magát, letisztogatta ruháját és
megigazította haját. Megkereste a pékséget.
A
mester örült, hogy újabb segítséget kap. Zsófinak is elkezdte elmondani, több
soron is, hogy hogyan kell kenyeret készíteni. Az összetevőket vájlingba...gyúr...hengerget...nyújt...szaggat...süt...
De
mindez annyira nem érdekelte Zsófiát! Ha kenyeret akarsz sütni, akkor csináld
meg magad! Nekem erre nincs időm! Legyenek készen a cipók, kiflik, perecek,
sütemények...nem segítek!
Zsófi
természetesen örömmel harapott bele a finom meleg zsömlékbe és perecekbe.
Természetesen jól esett neki, nagyon megéhezett.
...mennem
kell! Ezzel Zsófi felkapott pár zsömlét ér elslisszant.
Ahogy
rohanva bandukolt, a szélzúgás a fejében lassan alábbhagyott. Megtalálta a
gyümölcsöst. Telis tele érett almával. Mivel a kenyér elfogyott -és Nóri is azt
mondta ,hogy itt finom az alma-
...besurrant
és válogatni kezdett az érettebnél érettebb gyümölcsök között.
A
sudár almafa kérlelte, hogy szedje le a gyümölcsöt, mert lepotyognak, és
összetörnek...
Ám
Zsófi ezt meg sem hallotta.
Zsófi,
mint ki jól végezte dolgát, a gyümölcsös szélében megállt és végig nézett a
szomorú fákon. Ugyan mi ebben olyan nehéz?!
Azonnal
sietve tovább indult. Nagyot dobbant kicsi szíve, amikor meglátta a tisztást. A
karszt forrással, és a rendezett kunyhóval.
Hogy
is hívják..Holle anyó, Holle anyó, Holle anyó...csak el ne felejtsem!
Holle
anyó. Ráncos arcán félszeg mosoly, szemeiben a csillagok ragyogása. Befogadta
Zsófit, mint Nórát, egy feltétellel! Dolgoznia kell, mert munka akad
bőven.
Zsófi
szemében cinkos kacsintással ugyan nem ijedt meg a házkörüli munkától...de
igyekezett messze elkerülni!
...hogy
ki kell rázni a párnát?! Melyiket? ...hogy mindkettőt?!
A
havat Zsófinak nem sikerült előcsalni a párnából azt ugyan nem tudta, hogy ez
miért olyan nagy baj, de látta az anyó arcán a csalódottságot.
A
falu szomorú lakói, kérlelték az eget. Kérdőn néztek a távolba, hogy hol vannak
az elmaradhatatlan hópelyhek. A hangulat a komorság tetőfokán, csak még
rosszabb lett.
Csupa
közönnyel próbáltak beszélgetni, terelni és fontosnak tűnő dolgokat beállítani
egy semmilyen beszélgetés középpontjába. Leginkább kevesebb sikerrel, semmit
hasznosan.
A
szél már rég nem fújt Zsófi fejében, lelke megnyugodott, próbálta összeszedni
gondolatait, és magát, hiszen még halovány emlékei között élt a végkifejlet...a
guzsaly amint arannyá válik, amikor az anyó odaadja neki.
A
disszonancia, ami az élet ezen részét uralta kicsúcsosodott...
...szurokba
csomagolta addig megmaradt gondolatait, ragadós nyúlós lemoshatatlan anyaggal
bevonva zsenge lelkét. Elfedve mindazt ami az utazás előtt még megvolt.
Halovány emlékekkel látta nehéz pillái mögött Nóri örömteli mosolyát, a falu
lakóit, a barátai rezdüléseit...
...haza
indult. Reménytelenül, fáradtan, kicsinek érezve magát, keserű emlékekkel a
szívében.
Először
Nóri szaladt elé. Észre sem véve a lelkét elárasztó szurkot. Csak a testvérét
akarta visszakapni, újra Zsófit akarta látni. A testvérét.
Ahogy
az anya mindent feledő ölelésében a szurok feloldódni látszott, Zsófi szemeiben
megjelent amit Holle anyó épphogy nem látott meg...a szeretet - kicsit
csöpögősen hangzik, ugye, de ilyen egy mese!
A
hirtelen felszabadult energia, a frissen egyesült családod gyorsan
összekovácsolta. A zene elnyomta szél erős morajlását.
Röhögve sírtak!
Feloldódtak
egymás örömében.
Újra
Nóri és Zsófi lettek. Testvérek. Leányok. Család. Barátok.
Megint
csupa csöpögés! Névtelennek tűnő, letűnt korokat idéző, már-már idejemúlt
kifejezések ebben a rohanó világban.
Mesimesélő
és Réka-kórus-vokál, a nagy Bakator...és anyu, Kui Benedekkel kiegészülve, aki
olyan fordulatot adott a történetnek amit aligha lehetett volna máshogy
elképzelni.
Külön
köszönet Nóri és Zsófi tesónak hogy megmutattak nekünk két különböző életutat,
ami pont ugyanoda vezet...
Hogy
szerintem hová?!
Egy
mese, akkor lehet jó, izgalmas, érdekes, fordulatos ha van tanulsága és ha a
mese hallgatósága tud azonosulni valamelyik szereplővel! Rengeteg szereplő volt
ebben a mesében. A nyilvánvalókon kívül természetesen.
Ott
volt a Pékmester, minden nap ugyanaz! Minden éjjel munka, minden nap veríték
egy kemence mellett.
Ott
volt a Sudár Almafa, a mindig kitartó megújulással, a végetlennel való dacolás,
az állandó harc az ismeretlen nagybetűs IDŐ-vel, amit senki sem tud megjósolni,
hogy merre fordul. Mégis minden évben, minden tavasszal ugyanaz a móka
megy...virágzás!
A
kút káváját eltakaró csinos hölgykoszorú, a saját állhatatosságukkal embert
próbáló módon figyelmeztetve minden arra járót, a vélt vagy valós
veszélyekre...
Ott
voltak még a gyermekeink. Kevés tapasztalattal a hátam mögött, fogadjatok meg
tőlem egy vicces tanácsot, vagy tudjátok mit, ne fogadjátok meg, csak
olvassátok...
Üljetek
közelebb a gyermekeitek lelkének tüzéhez. Hagyjátok, hogy a lelketek
rezonanciája felvegye a ritmust az övékével. Hagyjátok, hogy a bizsergés
bebújjon a bőrötök alá, és idegkorbácsokkal beszőtt gerincetek mentén
felhúzódjon egészen a szívetekig...mert a mese mindig a szívnek szól...Hagyjátok,
hogy a bizsergés elöntse a pitvarokat és a szív kamráit, átjárva a fura
semmihez nem hasonlítható, felépítésű szívizmot, szétáradva a ráncokkal
teli koszorúereken (hátha simít rajta valamit), hogy egészen kifuthassanak az
ujjaitok végéig.
Lehet,
semmi sem fog történni. Lehet, egyszerűen csak annyi történik, hogy kicsit
végig fut a hideg a hátatokon...de ha már így volt, akkor nagyjából sikerült
azonosulni valakivel a meséből!
...vagy
legyen ez csak egy egyszerű beszédtéma köztünk - hogy stílusosak legyünk,
mi itt mindannyian ezen a télen - miközben vacsorázunk egy talponállóban,
decemberben, gőzölgő krinolinnal, egy kis mustárral a kezünkben egy papír
tálcán és a pulton egy pohár forralt bor társaságában.
Ahogy
Gönczi Edit mondta: mind két lányom...
Mindent köszönök - Nagykun Táncegyüttes!