Húsok őrzője III/10: Elhagyva

Szerencsére nem mindent értek. De szerintem nem is kell. Most például azt nem tudom hová tenni, hogy mióta leesett a hó, ezek a madarak ugyan hol esznek, vagy hol töltik napjuk nagy részét, mert az biztos, hogy nem itt. Legalábbis az egész napjukat biztos nem itt. Persze a szokásos, kötelezőnek mondható körök megmaradtak. Madarak ülnek a fán, éhesen vagy jóllakottan jelzik egymásnak, hogy mindenki figyeli a másikat. Egy egy bátortalan próbálkozást, a többiek azonnal megtorolják. Mégpedig azzal, hogy az illetéktelen falatokra vágyó madarat azonnal elzavarják. Újra rá keltett jönnöm hogy mitől kapta ez a bejegyzésfolyam a 'Húsok őrzője' címet. Hát ettől!
A szürkebegy, mint egyetlen renegátnak mondható madár, szépen kiszolgálja magát, ügyesen elboldogul ott ahol egyébként elefántok szoktak táncolni. Hol a zsigereket csipkedi, hol a napraforgót. De legalább sütött a nap.
Erdei szürkebegy

Nem tudtam szó nélkül elmenni a soron következő ki-is-számolja-már, hogy hányadik lehetőség mellett. Újabb reménysugarak kezdtek kibontakozni a ködbe és párába burkolózó, fagyos ég alatt. Azon kaptam magam, hogy megint a szokásos úton bandukolok, és azon gondolkozok, hogy hányszor fogom még megtenni ezt az utat, míg kitavaszodik. Egy alkalommal egy őzzel néztem farkas szemet, egy másik alkalommal egy róka szaladt velem szembe, mikor délutáni sétára adtam a fejem, és szétnéztem, hogy meg van-e még les. Élet az van, ez tagadhatatlan.
Ám mikor beültem a lesbe, pont úgy folytatódott minden mint eddig. A homlokomon csurgott az izzadság. És pont úgy nem történt semmi. Még 11 előtt kijutottam.
És csak vártam. Néztem a szürkebegyet, Közelebb merészkedett. Volt miért. Bár a fény nem sok jutott át a vastag ködpárnán.
Erdei szürkebegy

A régi jól bevált technikára hagyatkoztam. Kell egy bója, ami csak ringatózik a vízen, lágyan, semleges területen. Olyan helyen, ahonnan minden más jól látszik. Tisztán, világosan.

És lám a várakozás, valamikor az érkezés után nem egészem három órával megszülte a kevésbé
zamatos gyümölcsét. Egy ölyv egyszerűen, nem egészen hozzá méltó módon, egyszerűen csak
odabandulokt a nyúlhoz, és komótosan nekilátott. A másik két kitaszított madár a szemközti fán ücsörgött, nyálukat csorgatva bámultak.

Bár volt egy erőtlen próbálkozás, de sok sikert egyikünknek sem hozott.

A random szerűen keresztül vágtató fácán sem hozott változást

Ennek a felemás idillnek egy érkező ölyv vetett véget, elzavart mindenkit, és elrepült. Ma is inkább őrizték a húst.

Húsok őrzője III/ 9

Azt az egyet nem lehet mondani, hogy unalmasan telne a tél. Már csak azért sem mert bizony tél az van. Nem ám az, hogy rovarok repkednek a frontlencse előtt, vagy népes bíbic csapat szeli az eget. Hideg van, fogcsikorgató hideg. Az éjjeli hőmérséklet nem ritkán közelíti meg a mínusz 20 fokot, és nappal sem megy pozitív tartományba a hőmérő higanyszála. Régen volt már ilyen és ki tudja mikor lesz. A korizást elpasszoltam ugyan, de talán már nem is tudok. Réges-rég, az egész telet jégen töltöttem, korival a lábamon, ütővel a kezemben.
Komoly havazást ígért valamelyik levelibéka időjós, valamelyik csatornán. Igaza lett, esett. Nem kevés. Sok. Reggel ugyan komoly olvadásnak indult, viszont esett ennyi, hogy kitartson pár napig. Valahogy megint össze szedtem magam, és elindultam. Hóesésben, kora délután. Nem is emlékeztem, hogy milyen nehéz a bokáig érő hóban gázolni. Nagyon ropogott, minden lépés alatt. A havazás előtt, közel egy napig szakadt az eső, a fagyott földön hamar megállt, és minden lépés után a friss hó latyakká változott, ami már kora délután fagyásnak is indult.
Ahogy bandukoltam a gáton, még nem tudtam, hogy majdnem fölösleges amit csinálok. Nehezen bontakozott ki a délután hátra lévő része, és a következő délután is.
Ahogy az egyre ritkásabb hóesésben kiértem, és beültem, olyan látvány fogadott ami eddig még talán nem. Nem volt ott egy madár sem. Kérdően húztam fel a szemöldököm. Nem tudtam mire vélni. A jég hamar megtörni látszott. Ahogy a havazás alább hagyott, egy madár bújt elő, elázva. Hamar lerázta madáról a vízcseppeket
Erdei szürkebegy. Többször megkóstolta a nyers husit, majd diszkréten tovább állt.

Egerészölyv. Többre nem futotta. Ahogy a friss nyomokat néztem, ma még nem jártak ott, pedig a nap, addigra már lenyugvóban volt.

Fácán. Néha néha, keresztül vágtat a látómezőn.

Hogy miért nem volt kedvük aznap enni?! Erre a választ, aligha fogom megtalálni.
De hogy ne múljon el nyomtalanul a természetbe vetett hitem, így nem sokkal később, másnap, megint próbát tettem. Egy legény volt csupán a gáton. Nem sokkal később jött mint én, csöndben tele zabálta magát, és angolosan távozott.
Egerészölyv

Húsok őrzője III/ 8.: Kutyahideg

Sokan mondják, hogy aki fotózásra adja a fejét, annak nem lesz másra pénze. Ez így van. De hogy az embernek ne csak a pénze legyen oda, hanem az esze is?! Nem gondoltam én komolyan amikor a nagyjából, -15 C°-ban elindultam hogy lopjak néhány millió pixelt a világból! Az elmélet természetesen működött, mint mindig. Ott ülök a nappaliban, egy pohár forró kávéval a kezemben, és bámulok ki az ablakon. A nap süt, az utakon kevés a forgalom, a ragyogóan szikrázó égbolton egy pici felhőfoszlány sem zavarja a napsugarakat. Nem csoda, hiszen nagyjából 60-70 km/ órás sebességgel tombol a szél. Visz mindent amit csak lehet. Az udvaron kint hagyott dolgok ki tudja melyik szélvédett sarokban találtak menedéket. A poénból kitett műanyag falakon víz órák alatt megfagyott.
"Nem fogja elfújni a pixeleket a szél?"
"Nem! Nem tudom!"
Az idő eljött elindultam. Felpakoltam magamra, és hajrá.

1.
Nagyjából másfél órát bírtam. Az objektív fölött olyan kicsire szűkítettem a rést, hogy már alig lehetett kilátni. Ennek az lett az eredménye, hogy kicsi résen jött be az fagyos északi szép, és ledermedtek az ujjaim, az arcom, az orrom, a fülem. A kaja nagyjából egy óra alatt keményre fagyott, ami nem lett volna baj, de az alanyok a nagy szélben nem repültek. Elhaló hangon kiabáltak egymásnak. Őrizték a húst! Irány haza.

2.
Ez valamivel biztatóbbnak tűnt, pár fokkal melegebb volt az idő, de a szél mit sem csökkent. És mivel van kevés zűr az irányító toronyban, újra próbát tettem. A hús keményre fagyott, kalapácsolni lehetett volna vele. A szél miatt a madarak nem találták el a leszállóhelyet. Amelyiknek véletlenül sikerült közel kerülnie, azt a madarat másik kettő tuti elzavarta. Őrizték a húst!

Egerészölyv

Meguntam, és remegő végtagokkal elindultam haza.
Ritkán lát az ember porvihart télen. A közelben lévő tómederből a szél fújta az iszapot. Aszály van, így nem csoda, hogy a nagy szél meg tudta kezdeni a medret. Bizony, nem csak nyáron lehet aszály, télen is!A látótávolság alig lehetett több 50-60 méternél. Éreztem az orromban az állott iszap szagát, és a nyelvemen az ízét.

3.
Egy furcsa véletlennek köszönhetően, szembe jött velem még egy lehetőség. Majdnem minden passzolt. Az idő jónak tűnt, a szél nem bömbölt, inkább csak kellemesen lengedezett. Ki tudja, talán most. Ahogy baktatok a gáton, és azon gondolkozok, hogy mennyi ideig tart még ez a mulatság, keréknyomokat fedezek fel a keményre fagyott fűben. Friss nyomok. Arra tartanak amerre én is. Az ilyesmiből általában nem szokott jó dolog kisülni, de már megnézem. Lehet eddig tartott a mulatság?! Célegyenesbe fordulok a nyomok után és...gyors számolás, nehogy valamelyik madár kétszer legyen megolvasva...12. Nem rossz! 12 madár...ebből vajon mennyi fog visszajönni?! Nem csoda, hogy így összeverődtek. A hideg nagy úr, nem szabad lebecsülni. Az ingyen kaja mindig jól jön, még akkor is, ha keményre van fagyva. Ahogy közelebb érek, akkor látom csak a keréknyomok valódi okát. Óh, barátok! Lőttek egy vaddisznót, aminek a bőrét kivitték! Rendes arcok!
Sátorba be, várakozás. De mivel hideg van, így nem volt akkor üresjárat. Nagyjából fél óra elteltével, szépen lassan kezdek visszaszivárogni a madarak. Az éhség nagy úr. Valószínűleg azok jöttek vissza, akik addig még keveset ettek. Nem voltak annyian, amennyien elrepültek, de legalább voltak.
Pop és rock zenék dudorászásával múlattam az időt. Táncolni is kedvem lett volna talán, de ezt meghagytam a többieknek!
Egerészölyv

A hogy a tánc véget ért, lassan de biztosan lekezdődött a csöndes zabálás. A lestől 11 méterre. Imádtam. Dúdoltam tovább, Elvis-t, Tom Jones-t, Iggy Pop-ot, U2-t. És közben gyönyörködtem a látványban.

...és hogy az egyik kedves ismerősömet idézzem, minden "nézőpont kérdése"!

Valahol Van Halen, Jump-ja közben újra indult a mulatozás. Dúdoltam, és közben láttam a fejemben amint Tim Roth, a tupírozott hajával, a színes feszülős rucijában épp a mikrofont ölelgeti egy gyengén világított színpadon, és ugrál. Jump!

A sátortól 11 méterre a két madár néma táncba kezdett. Nem csoda, hiszen mindkettőjüknek van mit félteni. Az életüket. Legalább még 60 napkeltét kell kibírniuk és legalább ugyanennyi naplementét. És ki tudja azt megmondani, hogy ez alatt az idő alatt hányszor kell szárnyra kelni?! Mennyit kell repülni, míg jobb nem lesz az idő. Addig viszont enni kell, minden áron.

Némán verték egymást. Szavak nélkül. 11 méterre a sátortól. A fejemben Van Halen szólt. A gép zakatolt. Az ujjaim odadermedtek az állványhoz. Fémből van, könnyen hűl. Az arcom fájt a hidegtől. Csak bámultam. 

Két ekkora madár, hatalmas szárnyakkal, lendületben és egy prédának tekinthető nyúl a keresőbe már nem fért bele. Hogy ki is lett valójában a győztes?! Nem tudnám megmondani! Csak abban vagyok biztos, hogy ezek a madarak a mai napot könnyebben vészelték át!