A tél, ami egy kalap szamócát nem ért, szerencsére valahogy véget ért. A kihívások ezzel smmit sem csökkentek. Inkább csak nőttek.
Elsőre megpróbáltam kipecázni a lest, de kilyukadt a mellcsizmám, vagy 5 helyen - kivágta a frissen aratott nád torzsája - és beázott...nem a legjobb helyen, így a les keresés elmaradt.
Másodjára ugyan meglett, de a víz emelkedetett, így nem csak középen ázott be a csizma, hanem felül is. De kipecáztam.
Harmadjára megint elfútta a szél, így nagyjából egy órányi keresgélés után lett meg, amit egy instant felújítás követett. Szerencsére az elmúl idők annyira nem amortizálták le a lest mint gondoltam.
Próbafekvés, és a halpikkellyel teli vidraszar letakarítása után jöhet a tavaszi vizes tutiság. Sose lehet tudni, hogy mit tartogat a jövő.
A víz egy nagyszerű dolog. Minden mozog egyszerre minden irányba.
Kis vöcsök.
A második nekifutás.
Szó szerint. Ilyenkor van lehetőség a szárcsarohanások megfigyelésére. Mondanám, hogy fel sem lehet rá készülni, de a támadó szárcsa, belesimul a vízfelszínbe, lassan követi a betolakodót...aztán egyszer mindkettő elindul, nehéz lenne megmondani, hogy milyen sebességgel történi a rohanás. A szárcsa 60 km/órás sebességgel repül a levegőben, vízen nyilván lassabb. Az időablak, a felvételek elkészítéséhez ettől függetlenül nagyon kicsi. Ennek megfelelően, nem is jön össze.
