Ez volt az a pillanat - egy újabb fájdalmasan korán kezdődő hajnalon -, amikor megtört a jég. Legalábbis azt hittem, hogy így lesz.
Ahogy a tök-vak sötétben botorkáltam a mocsár felé, messziről hallottam, hogy a madarak már ott vannak. Nehéz lett volna megmondani, hogy ott éjszakáztak, vagy korán érkeztek. Végül is tök mindegy. Ott voltak.
Persze egy részük riadtan ugrott fel a vízről, még mielőtt odaértem volna. Ami persze nem baj, legalább nyugodtan be tudtam esni könyékig az iszapba.
Gőzpárában úszott a vízfelszín. Ez akármit is jelenthet még.
Aztán szépen óvatosan a madarak elkezdtek visszafelé szivárogni. Java részt még sötétben. Meg ráadásul még ott volt a pára is. Ami egyáltalán nem esett rosszul.
Nagy kócsagok a homályban.
Ez volt az a pillanat, mikor azt hittem, hogy megtörik a jég. Nem úgy lett, inkább vastagabbra hízott.
Egy gólya sétált elő a nádasból. Nem tudom, hogy mennyire örültem egy 10-es skálán mérve a jelenséget. Egyrészt nagyon örültem, mert szeretem ezt a madarat, másrészt a napkelte előtti félhomály és a víz felett lebegő pára miatt, a képek nem lettek jók.
Fekete gólya
Nagy kócsag, a felvételek készítésének sorrendjében, amint egy jól megtermett, és kevésbé emészthető falatot, ügyesen-rutinosan eldug a víz alá.
Szürke gém. Szintén onnan jött ahonnan a gólya, viszont nagyon közel.
Barna rétihéja, a nádasok királynője... a királlyal.
Kékbegy, amint épp nem egy "billegős video"-ban énekel, ahogy azt Balics Gabi barátom megörökítette. Itt csak simán figyel, amint épp a kelő naptól "meggyullad" körülötte a hínár.
...ekkor vált világossá számomra, hogy a jég biztos hogy nem fog megtörni. Sem ma sem holnap. Ebben az évben legalábbis biztos nem. A gólyák, még véletlenül sem voltak közlékenyek, nem voltak hajlandók közelebb jönni. A víz mélysége teljesen jó, tele halakkal, békákkal, piócákkal, csigákkal és még egy csomó finom falattal. Talán egy szűkre szabott család lehetett. Óvatosan vadászgattak, inkább csak turizták a vizet, nem a napi betevőre hajtottak.
Lopott pillanatok, csupán!
