"Ahol egy ajtó bezárul..."

2016-ban - azt hiszem - a Húsok őrzőit valahogy lezártam. Fel kellett adnom egy telelőhelyet, ahonnan a madarakat figyeltem. Az volt a harmadik hadszíntér, amit el kellett hagynom. Ha menni kell, akkor menni kell!

2017-ben új helyet kerestem, és nagy meglepetésemre találtam is. Kisebb nagyobb hibákkal tarkítva, de azóta minden szezonban megfordultam ott párszor. Egészen eddig.  Volt ott egy csomó jó pillanat, egy csomó fura helyzet. Egy nagy rakás kínlódás. De egy természetfotósnak a sikertelenségeket is tűrni kell, igazam van, Sa?!

2020 - 2021. A téli szezon lassan, de megállíthatatlanul a végéhez közeledik. A nappalok egyre hosszabbak. A sugarak biztosabban törik át a vastag felhőket, és egyre melegebben világítanak.                  Csodálkoztam volna, ha tovább tudok maradni. Kiaknáztam a lehetőségeket. Nem kevés energiát fektettem bele, és azt kell hogy mondjam, nem bántam meg. Ebben a szezonban különösen sokat kellett cipekednem. Többször is áttelepítettem, az esőtől rongyosra ázott bodegámat. Egy alkalommal még segítségem is volt. Azon is izgultam, hogy hanyatt vágja magát a nekem bokáig, neki sípcsont középig érő sárban. Jó volt. Ez van. Az ismerősök sokat segítettek, a telepítésben, és annak az elviselésében is. Kösz mindent!

Fenyőrigóktól és seregélyektől volt hangos az erdő. Kotorásztak a vizes avarban. Csacsogtak, csiviteltek, röpködtek össze-vissza. Hozták a tavasz, egyelőre még távoli, ám annál frissebb illatát. 

Egerészölyvek. Inkább csak lébecoltak. Talán már túl voltak a napi rutinnak számító zabáláson.  Az egyik kihalászott egy gilisztát a tócsából és jól megette. Ilyet sem láttam még. 

"...ott kinyílik egy másik!"

Egy újabb februári hétvége

Hazudtam. Vagy legalábbis megpróbáltam. Esett a hó. Természetesen nem hétvégén. Előtte viszont eső esett. Emelje fel a kezét aki még kíván egy kis esőt! ...ülj le, egyes!                                                              Bírtam volna ha több marad belőle, vagy egyáltalán nem marad belőle semmi. Ez sem így lett. 

Kisunnyogtam az erdőbe, fenyőpintyekre vadászni, ami sikerült is. Voltak pintyek. Örültem is neki. Legalább 10 madár. Igaz, hogy egy évvel ez előtt ennek a 6-7 szerese volt, de most ezzel kell beérni. Szép színes tollú hímek, és szép tojók. Bár egyszer sem kattintottam el a gépet...

Megráztam magam. Ezt nem lehet annyiba hagyni. Így újra terveztem. A vasárnap nem mentem olyan messzire. Nem szabad panaszkodni, mert az nem szép dolog. A hóból nem sok maradt. Viszont sütött a nap. Ahhoz képest, hogy február, elég jól nyomatta. 

Sorrend: kocsiból ki - baktatás - lesbe be  - kicsomagolás - várakozás...

Azt nem lehet mondani, hogy a technika nem segít, zenét hallgattam. Így jobban telik az idő. Pop zenék tömkelege a '90-es évekből.

Valamikor két szám között elkezdtek szaporodni a madarak. Itt is, ott is egy -egy madár. Megjósolhatóan, módszeresen elkezdték gyepálni egymást. A dolog érdekessége hogy nem az első és második helyért küzdöttek, hanem a harmadik - negyedik helyért nem a küzdés. 

Feltűnően sok fenyőrigó és parlagi galamb lébecolt az erdő szílibe! 

Egerészölyvek. Gondolkodás és válogatás nélkül. 

Nem kevés kép készült és még több lett törölve. Olyanok is születtek ahol mindkét madár a levegőben van...amit nem sikerült a keresőben tartanom, ilyen távolságról. De cserébe újabb ötletek születtek...és nem csak 400 mm-es fronton. 

Lassú hatalom átvételek délutánjai

 a 2020-as tél inkább már 2020-2021-es tél lett. Az idő nem változott. A lehetőségek száma sem. Újabb esők tarkították a januárt. Ami valljuk be őszintén senkinek sem hiányzott. Pár alkalmat magam is kihagytam. Lusta voltam, vagy motiválatlan. Máson törtem a fejem, vagy náthás lettem. Vagy egyszerűen csak mindig volt valamire fogni...és lehet ez volt a leginkább nyilvánvaló. 

Amikor viszont rászántam magam, akkor inkább a délutánokat választottam. Számítva arra, hogy történik valami. Hát nem nagyon történt. Nem voltak a kamera előtt tolongó emlősök, és nem voltak egyéb madarak sem, csak ...

Egerészölyvek.

Az első délutáni szeánsz alkalmával újra rá kellett jönnöm, hogy bizony a les amit már sokadszorra áttelepítettem megint vízben áll. De legalább a lesen kicserélt fólia nem lyukas. Legalábbis annyi helyen nem. 

Ahogy csapták a vizet, az izgalmas volt...bár sok kép nem született. Hatalmas szárnyaik vannak ezeknek a madaraknak. Ezt újra és újra meg kell állapítanom. 

A vasárnap délutáni mulatság...még több víz volt. Asszem azon a délutánon, amikor a párás hideg levegő lassan de biztosan alábújt a pulóvereimnek...asszem...meguntam a hideg, párás lesben való ücsörgést. Azt nem mondom, hogy nem lesz még olyan alkalom, hogy kislattyogok és pont ugyanezeket fogom gondolni, vagy csinálni. De azt is be kell látni, hogy a tél eddig inkább nem volt, mint volt, és bárki, még azok is megunták akiknek nem ilyesmi a hobbijuk. Február van. Az épp Afrikában telelő madarak, már látom fátyolos szemeim előtt, toporognak, egyik másik talán már el is indult. A fejük búbját vakarják, a szárnyakat nyújtogatják. 

De addig is, maradnak az ölyvek.

Mindkét délutánon több madár is jött. Volt unalmas zabálás is. Amikor már eleget evett az egyik, vállát vonogatva, ímmel-ámmal adta át a lehetőséget egy másik, láthatóan éhesebb madárnak. Pár pofon kíséretében.