Pár bejegyzéssel ez előtt volt valahol egy szalakóta, ami vitatkozott valamivel, és az elmúlt bejegyzésben esett pár szó az anyai ösztönökről. Akárhogy is nézem ezek valahogy összefüggnek.
A nélkülözhetetlen werk fotókat most mindenki kénytelen lesz nélkülözni. Pedig készültek.
Amikor 7 után előkerült a két szalakóta, nekiugrott a ládának. Ám a láda nem volt üres. Pedig örültem volna ha az. Régóta nézegettem a ládát, hogy nem kell senkinek, de azt nem gondoltam volna, hogy egy jól megtermett kuvik család foglalta el. A fiókák meg ráadásul már ki is keltek. Vannak vagy öten. Plusz a két szülő.
Okozott egy kevés fejtörést ez mindenkinek. Remélem a szalakótáknak lesz annyi lélekjelenlétük, hogy valahogy megbékélnek a dologgal, illetve remélem, hogy a kuvikéknak is lesz annyi lélekjelenlétük, hogy nem mennek egymás agyára.
Azt nem mondom, hogy felhőtlen volt az öröm részemről. Elég sok mindenre gondoltam, de erre biztosan nem.
Amikor a vércsék elfoglalták a ládájukat, már vívtak harcot a baglyokkal, mert a ládában most is van még a köpetből pár darab. A tavaly kirakott hengeres kuvikodú alatt tavasszal kiborult a téglafal, pedig ősszel már volt benne bagoly. A ládát hazavittem, megjavítottam, és nem hittem volna hogy vissza kellene vinnem a leomlott fal mellé. Pedig azt kellett volna tenni.
Ahogy a hajnali sikertelen akciók átváltoztak délutáni próbálkozásokba, úgy bennem is felcsillant a remény hogy talán lesz egy csapnivaló felvételem egy kuvikról. Az éjszakai fotózásra nem vagyok berendezkedve. Nappal viszont nem mozog a madár. De izgalmas. Ha viszont mozog a madár, akkor a vércse nem csinál semmit. A szalakóták viszont kumma messziről figyelnek mindenkit.
Egy picit zavaros lett az állóvíz.
Senki ne értsen félre, nem panaszkodok...és nem is dicsekszek. Válaszokat keresek. Vagy próbálok találni.
Borult délután ígérkezett. Nem úgy lett. Felhőket sodort a szél. Egyiket a másik után.
A bambulás közepette valahogy beesett az ajtón két perc kuvik! A hím valahonnan megjelent, de nem húzott be a ládába. Nyilván az lehet, hogy nincs rá felhatalmazása a tojótól.
Ahogy a tojó megjelent, és átvette az instant, feje veszített egeret, úgy én is lebuktam. A váz ugyan csöndes üzemmódban volt. Az éjjeli vadásznak viszont jó a hallása. Gondolom, nem esett nehezére kiszúrni a frontlencsét.
Vércsééknél is változott a családnevelés. A hím már bemegy a ládába, és a nyílásból vadászik. Ha viszont fog valamit, azt a tojónak adja. Menő a feje vesztett egér.
Nem túl szerencsések a délutáni próbálkozások, több szempontból sem, viszont akkor van rá több időm! Talán legközelebb! Talán felhős időben...
