Túlélésbe vetett hit

Véletlen szülte, kevés magyarázatot igénylő bejegyzés ez. Elöljáróban annyit, hogy egy ismeretlen ismerősöm, 20 éve nem látott már ilyen madarat közelről. Bizonyára nyomon követi sorsukat a világban, mert olyan ember aki figyel az ilyesmire! Rétszilast emlegette! Meg kellett néznem a térképen, hogy hol is van az pontosan! 20 éve?! 

Amikor ezeket a dolgokat mondta, még nem is figyeltem oda igazán. A szürkeállományom tompa morajlással ugyan figyelmeztetett de alighanem elnyomta valami. Kinyílt egy ablak résnyire, olyan kicsit csak amin egy páraként gomolygó gondolat éppen csak be tud slisszanni, majd a mindennapi gondok által szült lila ködben feloldódni látszott. 20 éve?! Ez a mondat szépen lassan megkongatott egy harangot belül. Olyan lassan ahogy csak lehet. Azóta is szól! 20 éve?! Ugyanaz a kérdés, mindig! 

Azt sem tudom mit csináltam 20 évvel ez előtt?! Üzletszerűen kosárlabdáztam, minden nyaramat a strandon töltöttem?! Ilyesmire emlékszem!

Így utólag meg persze okos az ember!

Aztán nagy hirtelen, kisebb nagyobb kihagyásokkal egyszer csak eljött 2013. 

...és azon kaptam magam, hogy ott csücsülök, illetve hasalok egy ülepítő szélében, egy vidéki városka határában és csak figyelek. Nézek, sőt inkább bámulok, ámulok. Madarak. Szárnyak széles suhogása. Tollak villanása. Gyors járású lábak fröcskölik az iszapot, egy város hangjait fújja a szél. Nem nehéz hiszen nincs messze. Pirkad, kibontakoznak az első alakok, növények, a part, egy adótorony. Vonat kürtöl az állomáson. Valahol sziréna szól, vagy egy disznó könyörög az életéért? A hajnali levegő minden egyes lélegzetvételkor új utat tör a léghólyagokhoz. Mosolygok. A fenét, vigyorgok! A keresőben egy gulipán!

Én meg itt lébecolok közöttük, úgy hogy mások meg "20 éve"?! 

Nyilván mindenkinek megvannak az ő madármumusaik, de nem is erről van szó igazán. 

Egy faj túléléséről egy olyan rohanó világban, ahol kétpercenként több kép készül mint az egész 19-ik században összesen. Ahol a bevásárló központok gombamód nőnek ki a földből, egy olyan világban élünk itt mindannyian, ami pont úgy száguld az űrben ahogy 5000 évvel ez előtt. De mindent megpróbálunk meghódítani, az eget, a vizet, a földet, a szelet...sorolhatnám.

Egyre több faj kerül szembe az emberrel, egyre több faj ütközik áthatolhatatlan betonfalakba, hatalmas tükröződő üvegfelületekbe, szélerőművek lapátjai közé. 

...és mégis megtalálják a világban rejlő lehetőséget, hogy a génjeikben rejlő rafinált túlélési ösztönt tovább adva, túljárjanak az emberek eszén. 

Nem fogok nagy szavakat mondani, nem fogok súlyos gondolatokat írni, mert nem az az ember vagyok.

Nézzetek fel az égre, hiszen egy "köszönöm" nem kerül semmibe! 

..és a harang a fejemben csak kong, zörömböl, zúg...a gulipánokért is! Hogy vannak, hogy itt is vannak, és remélem egyszer Rétszilason is lesznek. Újra!

Nem is tudom így hirtelen, hogy az elmúlt két évben mennyi képet készítettem csak gulipánokról! 4000? 3500? 5000? Gőzöm sincs! Arról meg pláne, hogy mennyit töröltem ki! Fel sem tudnám ide tölteni azokat sem amiket digitális sötétkamrában "hívtam" elő! Az is sok. 

De párat megér, hogy ne csak pár emberben szóljon az a harang! :-)