Van az úgy, hogy nem mindig lehet a legjobb időben/ helyen/ fényekkel fényképzezni, de ahogy tanult batáromtól hallottam, a természetfotósnak tűrnie kell...a mindent.
Lassan de biztosan eljutottam oda, amit egy másik tanult kollégámtól hallottam, miszerint nem akkor kell öntözni amikor a növénynek szüksége van rá, hanem akkor amikor víz van. Próbáltam ezt alkalmazni a fényképezésre is. Olyankor amikor minden stimmelt akkor nem voltam ott. De voltam más helyeken...boltban...bankban...másik boltban...kúton...megmittudomén.
Amikor viszont a "nem optimális" időt próbáltam kihasználni, hogy újabb és újabb és újabb megfigyeléssel gazdagodjak, akkor...sem történt semmi érdekes. Hun kerék, hun talp! Eccer fenn, eccer lenn! Van ez így. Nincs is ezzel baj.
A madarak, szépen csöndben elkezdtek vissza szivárogni. Sordély, kis kócsag, banka, goda, gólya...
Vörös vércse, másik vonalon
Amin nem csodálkozok, mert a 7 körül érkező kékes rétihéja legalább 15 percet késett!
A következő alkalmakkal csak kuksolás történt. Üres bambulás...nak indult. Az erősen tűző délutáni napfény hamar melegítette a hátamat. A látómezőben a két vércséhez csatlakozott egy harmadik is. A távolság miatt nem sok mindent láttam a harmadik madárból, viszont olyan marha gyorsan repültek egymás után, vijjogva, csapongva, hogy később sem jutottam sok mindenre. Megjárták a közelben lévő jó pár villanyoszlopot, tetőt, fát, bokrot, többször is. A sok-sok keringőzés után, a közeli, kb 50 méterre lévő villanyoszlop tövénél állapodtak meg. A szemeim csak úgy guvadtak mint a csigának, annyira néztem. A hím, az oszlop tetején ült. Folyamatosan hívta a tojót, vagy riasztotta a másik tojót, ezt nem tudom. A két madár egyfolytában fojtogatta egymást. A nagyjából bokáig érő fűben csak a fel- felvillanó fehér szárnytükrök jelezték, hogy még valamelyik madár él. Néha egy rövid pozíciócsere. Az egyik madár vijjogott, a másik inkább könyörgött, sírt, vagy mittudomén, de elég keserves hangokat adott ki. Semmi kívülről jövő inger nem szakította meg a háborúzást. Az idegen madárnak, vagy a hím, vagy az élőhely, vagy a láda kellett. Amit a munero uno tojó nem hagyott...nem is csodálkozok rajta mert volt abban a ládában valami...gondolom a kilátás.
A hím ez alatt az idő alatt, kívülről nézve semmit sem tett. Az ő szemszögéből, bizonyára másképp látszott. Hol egy gyíkkal, hol egy egérrel próbálta megszakítani a verést. Nem sikerült neki. Oly annyira nem, hogy néha bele keveredett a verekedésbe. A két tojó maga alá gyűrte a hímet, amit a hím sokáig nem viselt el, ám annál hamarabb kiszabadult a tojók szorításából. A ragadozott rágcsálót és gyíkot hol az egyik fűcsomó mögé, hol az egyik tavalyról ott maradt tehénlepény szélére rakta. A keserves sírás mellett ez eltörpült. Bár olyan gyorsan szedte össze a táplálékot, hogy idő sem volt megnézni. A két tojó, kiszabadult, egymás szorításából, néhány méterrel közelebb kerültek, de továbbra sem tudtam megállapítani, hogy ki kivel van. A hím a heves, nem csillapodó vita felett szitált 50-80 centire csőrében hol egy gyíkkal hogy egy pocokkal. Ekkor már egy órán ét nyomkodták egymást a víz alá.
Nagyon kevés értékelhető felvétel készült. Inkább megfigyelésnek volt izgalmas.
A tojó, amikor már eleget adott vagy eleget kapott, egyszerűen elengedte a másikat. Nagyon rosszul nézett ki. Csapzott tollak, véres karmok. De legalább megmaradt szemek.
Hogy mi a konklúzió?! Gőzöm sincs! Gondolom a tojó a tojót rendezi le, a hím a hímet. Pár éve volt itt egy hím aminek sérült volt a szeme, lehet e miatt?!
Bármi lehet!
A hülyék....
VálaszTörlésÉn is pont ezen gondolkoztam, csak átfordítottam az emberekre és a világra!
Törlés