Asszem el kellett ennek is jönnie. Ez a bejegyzés nem a fényről vagy annak a mozgásáról fog szólni...hanem a tűzről!
A fény és a tűz már ősidők óta össze vannak fonódva. Ehhez a két jelenséghez szorosan kapcsolódik a hő. Nem is kevés. Inkább hőterhelésnek nevezném, semmit melegnek. Olyan forróság ami, nem csak a bőrt képes összerántani az izmokon, hanem az izmokat képes lerántani a csontokról. Izzás ez, átható és száraz. Amint a levegő molekulái remegnek, forrnak önmaguk körül. A molekulapályákon olyan hihetetlen sebességgel mozognak, melyet nyomon követni aligha lehet.
820 Celsius fok. Kimondani is borzasztó. Oly száraz forróság sugárzott, hogy a szemüvegemet le kellett vennem. Izzadság csurgott a halántékomon.
Nem is tudtam pontosan hogy mit csinálok, de nem is nekem kellett tudnom. A kemence tulajdonosa, akivel szerencsére volt alkalmam többet beszélgetni, egy szál pólóban, kesztyűvel a kezében, futónadrágban, csípőre tett kézzel nézte a kemence kijelzőjét. A digitális számok lassan kúsztak fölfelé, ahogy közeledtek a 800-hoz, éreztem hogy hátrébb kell lépnem. Egy fémlapot tett egy fém villára, óvatosan bánt vele, nehogy leessen. Kinyitotta a kemence ajtaját, belül izzott a samott, a fémtüskék, amik a kemencében arra hivatottak, hogy a fémlapot tartsák, büszkén állták a forróságot. A fémlapot rátette a tüskére, becsukta az ajtót, a hőmérséklet visszaesett 750 fokra. Benézett a kémlelőn, ami nagyjából egy 5 centi vastag tűzálló üveglap. Benéztem én is a kemencébe, de semmit nem láttam. A hőmérséklet egyre csak emelkedett, megint közeledett a 800-hoz.
- "Látod, hogy ered a festék? 820 körül van az eredési pont." - mondta.
- "Mi történik bent? Alig lehet látni!" - kérdeztem
- "Most kezd ráégni! Izzik! Ki kell venni! Menj odébb!"
Elléptem a kemence mellől, kinyitotta az ajtót, kivette a lapot. Vörösen izzott, a levegő vibrált, ahogy letette egy másféle tüskére, és még mindig vörösen izzott.
- "Meg ne fogd!"
Csak bámultam. Én aki a fény és árnyék játékát próbálom valamilyen formában pixelekbe önteni, kicsinek éreztem magam. Itt van egy barna, pólóban...és úgy játszadozik az elemekkel ahogy én sosem fogok! Egy pólóban zabolázta meg az átható forróságot!
Új lapot tett a kemencébe. Megint benézett. Álltam, és csak bámultam. Bámultam, mert szemeim nehezen hittek. Ahogy a fémlap folyamatosan hűlt a földön, úgy hívódtak elő a színek. Nem tudom milyen forró lehetett, de még mindig 200 fok fölött volt.
- "Mondtam, hogy ne nyúlj hozzá! Majd csak utánam!"
Csak bámultam. Én aki digitális sötétkamrában próbálok minél többet kihozni a képeimből kicsinek éreztem magam. A barna, egy 800 fokon égő kemence segítségével csinálja mindezt.
Próbáltam memorizálni, hogy milyen egy kép mielőtt bekerül a kemencébe. Matt, a porózus festéktől. Színes, de csak visszafogottan. Nem lehet bárhogy hozzá érni, mert a festék lepereg róla. A kazetták, bár lehet nem mondtam helyesen, mintha nem is egy képet alkotnának. Olyan mint egy félátalakulás. Szép, persze, de mintha fátyol lenne előtte.
Amint bekerül a kemencébe, a vére felpezsdül a képnek, lélegezni, élni, énekelni kezd a hőterhelés hatására. Ez egy olyan, nem genetikához kötött mutáció, melyet én még nem láttam.
Egy szépen, rendezett hamvakból föltámadó főnixmadár!
- "Neked is furcsa hobbid van!" - mondtam.
- "Látod, ahogy hűl egyre keményebb rajta a festék!"
Bizony főnix. Amint a tűzzománc képek kihűltek, fényesek lettek. Csillogóak. Színben kicsit sem hasonlítottak izzás előtti életükhöz. Hidegen is lángoltak, valahogy mintha megőriztek volna egy kevéske hőterhelést a kemencében töltött időből.
Néztem a barna arcát, magyarázott, ez nem jó, ez jó, ez ilyen, ez olyan, ez lehet vastag. Ő látta hogy mit kell nézni, én semmit. Én a képeket láttam, simogattam a zománcot, és éreztem az ujjaimon, hogy a lélek, mely vezette az ecsetet festés közben, most ott vibrál mellettem. Izzik, mint a kemence belseje! Megzabolázhatatlanul száguld a szabadság felé!
Vendégségeben voltam! Egy olyan világban ahol a fény csak másodlagos. Olyan világban jártam, ahol a mindent elsöprő izzás ad életet egy képnek. Olyan világba nyerhettem betekintést, melyet aligha fogok feledni!
Nem is tudtam pontosan hogy mit csinálok, de nem is nekem kellett tudnom. A kemence tulajdonosa, akivel szerencsére volt alkalmam többet beszélgetni, egy szál pólóban, kesztyűvel a kezében, futónadrágban, csípőre tett kézzel nézte a kemence kijelzőjét. A digitális számok lassan kúsztak fölfelé, ahogy közeledtek a 800-hoz, éreztem hogy hátrébb kell lépnem. Egy fémlapot tett egy fém villára, óvatosan bánt vele, nehogy leessen. Kinyitotta a kemence ajtaját, belül izzott a samott, a fémtüskék, amik a kemencében arra hivatottak, hogy a fémlapot tartsák, büszkén állták a forróságot. A fémlapot rátette a tüskére, becsukta az ajtót, a hőmérséklet visszaesett 750 fokra. Benézett a kémlelőn, ami nagyjából egy 5 centi vastag tűzálló üveglap. Benéztem én is a kemencébe, de semmit nem láttam. A hőmérséklet egyre csak emelkedett, megint közeledett a 800-hoz.
- "Látod, hogy ered a festék? 820 körül van az eredési pont." - mondta.
- "Mi történik bent? Alig lehet látni!" - kérdeztem
- "Most kezd ráégni! Izzik! Ki kell venni! Menj odébb!"
Elléptem a kemence mellől, kinyitotta az ajtót, kivette a lapot. Vörösen izzott, a levegő vibrált, ahogy letette egy másféle tüskére, és még mindig vörösen izzott.
- "Meg ne fogd!"
Csak bámultam. Én aki a fény és árnyék játékát próbálom valamilyen formában pixelekbe önteni, kicsinek éreztem magam. Itt van egy barna, pólóban...és úgy játszadozik az elemekkel ahogy én sosem fogok! Egy pólóban zabolázta meg az átható forróságot!
Új lapot tett a kemencébe. Megint benézett. Álltam, és csak bámultam. Bámultam, mert szemeim nehezen hittek. Ahogy a fémlap folyamatosan hűlt a földön, úgy hívódtak elő a színek. Nem tudom milyen forró lehetett, de még mindig 200 fok fölött volt.
- "Mondtam, hogy ne nyúlj hozzá! Majd csak utánam!"
Csak bámultam. Én aki digitális sötétkamrában próbálok minél többet kihozni a képeimből kicsinek éreztem magam. A barna, egy 800 fokon égő kemence segítségével csinálja mindezt.
Próbáltam memorizálni, hogy milyen egy kép mielőtt bekerül a kemencébe. Matt, a porózus festéktől. Színes, de csak visszafogottan. Nem lehet bárhogy hozzá érni, mert a festék lepereg róla. A kazetták, bár lehet nem mondtam helyesen, mintha nem is egy képet alkotnának. Olyan mint egy félátalakulás. Szép, persze, de mintha fátyol lenne előtte.
Amint bekerül a kemencébe, a vére felpezsdül a képnek, lélegezni, élni, énekelni kezd a hőterhelés hatására. Ez egy olyan, nem genetikához kötött mutáció, melyet én még nem láttam.
Egy szépen, rendezett hamvakból föltámadó főnixmadár!
- "Neked is furcsa hobbid van!" - mondtam.
- "Látod, ahogy hűl egyre keményebb rajta a festék!"
Bizony főnix. Amint a tűzzománc képek kihűltek, fényesek lettek. Csillogóak. Színben kicsit sem hasonlítottak izzás előtti életükhöz. Hidegen is lángoltak, valahogy mintha megőriztek volna egy kevéske hőterhelést a kemencében töltött időből.
Néztem a barna arcát, magyarázott, ez nem jó, ez jó, ez ilyen, ez olyan, ez lehet vastag. Ő látta hogy mit kell nézni, én semmit. Én a képeket láttam, simogattam a zománcot, és éreztem az ujjaimon, hogy a lélek, mely vezette az ecsetet festés közben, most ott vibrál mellettem. Izzik, mint a kemence belseje! Megzabolázhatatlanul száguld a szabadság felé!
Vendégségeben voltam! Egy olyan világban ahol a fény csak másodlagos. Olyan világban jártam, ahol a mindent elsöprő izzás ad életet egy képnek. Olyan világba nyerhettem betekintést, melyet aligha fogok feledni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése