Azt nem mondanám, hogy olyan nagyon izgalmas volt a szalakóta költés, mert nem volt lehetőségem követni. De talán nem is baj. Kellett pár hányattatott év, hogy egyáltalán legyen ilyen. Tavaly későn jöttek, kirámolták a kuvikot, de már nem kezdtek bele a költésbe. Tavaly előtt szintén későn jöttek, de akkor nem tudták kirámolni a kuvkot. Idén nem volt kuvik. Azt hiszem a kuvik a közös nevező.
Akkor lett érdekes amikor a seregély tojások egyszer csak eltűntek. Akkor még bankára vadásztam, és a randa szalakóta röfögést figyeltem minden idegszálammal és mind két lapát fülemmel...tök feleslegesen. Nem volt kattogás. A seregélyek felszívódtak.
Pát nappal később messziről megtávcsöveztem. Kékek. A láda tetején, mellette. Benne. Néhány nappal később szintén.
Amikor kiültem semmi. Jó szemű madarak, ahogy közeledik valaki, azonnal eltűznek.
Nem is nagyon erőltettem.
Egy kicsit esős délelőttöt egy instant délután követett. Nem számítottam nagy dolgokra. A vércsék eltűztek. Illetve inkább mindenhol voltak. Kicsik, nagyok, vijjogás, kunyerálás mindenhol. Jöttek, mentek. A banka kitartóan próbált odahuppogni egy tojót, ami néhány nappal később kiderült, hogy nem jött össze.
Na de a kékek...belecsöppentem egy szép délutánba. Fedett idő, kevés nap, tűrhető mennyiségű felhő, néha eső.
Belecsöppentem egy párzás kellős közepébe...a nem tudom hányadik tojás rakása közbe. Kattogás, kerregés, ajándékozás...és a többi.
Mára a madarak felnőttek. Délután már csak egy üres láda fogadott, mikor kimentem megnézni. Papírforma szerint kikeltek, fejlődtek, kirepültek.
Az összes kék!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése