(December 2 - egész nap esett az eső. Szakad, megállíthatalanul. Biztos vagyok benne, hogy a nézők - magamból kiindulva - a jegyeiket szorongatva, kérdőn néznek az égbolt felé...ugyan melyik két eső között kellene elindulni?! Természetesen parkoló nem volt.)
Annak ellenére, hogy délután 3 előtt már mindenkinek jelenése volt, nekem az esti előadásra szólt a jegyem. Ilyenkor nehéz eldönteni, hogy melyik a jobb...utólag mindkettő annak bizonyult.
Este 6 előtt fél órával már mindenki ott tolongott a Vigadó előterében. Szép volt végig nézni a tömegen. Mindenki kezében egy pár kék jegy, és mindenki szidta a esőt. Kicsípve anyukák, apukák, nagynénik, nagyszülők, testvérek, szomszédok...családtagok ültek vagy álltak, várva hogy a nép nagy erőkkel meginduljon az ajtók felé.
Belülről ez úgy nézett ki, hogy a színpad üres, a székek rendezett sorokban várták vendégeiket...akik egy gyors jegy ellenőrzés után hömpölyögve megtaláltak előre szabott helyüket.
Egy igazán rövid felkomf után - amit nem is lehet tudni honnan jött - a mesélő-kórus-vokál-duó belecsapott lágy símogató hangon a lecsóba.
Nem én vagyok a legjobb fotós a gáton, és nem vagyok sem táncos, sem zenész, de azt megtanultam, hogy amikor a néptáncosok valamilyen különleges erőtől vezérelve társas tánccal kezdenek valamit, az nem lehet rossz. A cselló lágyan hasította a vigadó lassan melegedő levegőjét, a fények csintalanul játszottak a padlón, és MeseMesi hangja szépen kezdett Holle anyó télen is örökzölden tündölkő meséjébe.
Nóri és Zsófi történetét.
(Ilyenkor egy picit elfog az a nagyon sárga irígység!)
Az önfeledt suhanás nem csak egyszerűen az izmok és idegek által közölt előre begyakorolt mozgás, hanem a történet szerves részét képező regiszter alatti, mindig egyforma amplitúdóval mozgó hullámzás, ami nem hagyja nyugodni az ember lapítani vágyó idegeit. Ilyennek kell lenni egy mesének.
Rajongás, rajongás és rajongás.
Nóri. Történetünk másik pólusa. Egy rendes mágneshez illően, a jelleme csak egy kicsit, igazán kicsit tér el tesója jellemétől. Szófogadó...mondom szófogadó. Rendben tartja a háza táját és jelen esetben a vigadó dolgait is.
Szerény. És bátor, mint tesója. Talán ezért is vonzzák egymást, mint egy rendes mágnes kép ellentétes pólusa.
Zsófi és Nóri. A mese nem lenne mese, ha a póusok nem hatnának egymásra.
Mind két leány boldog, a maga keltett hullámokban,
Ám amikor dolgozni kell, valahogy mindig Nóri az első akinek a neve elhangzik. Csináld ezt, csináld azt...így csináld...
...így történt azon az eső áztatta szombaton is, amikor a rokka guzsalyában lévő tű megszúrta az ujját. Pedig nagyon igyekezett, hogy megfelejen szigorú anyja elvárásainak.
Amikor édesanyja odalépett hozzá, nem leánya vérző ujját ápolta, ahogy azt Nóri szerette volna, hanem a hófehér fonalat látta meg először, amit átiatott leánya ujjából csordogáló vér. Leszidta Nórát, le, de nagyon. Mit képzelsz...mi lesz most...tudod mi a dolgod...javítsd ki a hibát magad...nem érdekelsz...nem akarlak látni...tűnj el innen...ilyen randábbnál randább meggondolatlan dolgokat vágott leánya fejéhez.
Nóra szomorúan értékelte át a sorsát. Számott vetett eddigi dolgaival. Mérlegre tett mindent, mindent amilye volt. Leginkább a lelkét.
Valahol Ezen a ponton, Nóri és Zsófi egymásba fonódó története ketté válik és száguldva távolodni kezd egymástól.
Ahogy a decemberi hideg eső kopogott a vigadó tetején, úgy a kútban lévő hullámok lassan elcsitultak.
Ám a mese, mint műfaj, nem nélkülözi a csodákat. Most sem volt ez másképp. Nórát a kút nem fogadta magába. Megmenekült, újabb esélyt és lehetőséget kapva a nagyszerű világtól. Terhét ledobva, szerényen vagy serényen nekilátott felépíteni a saját világát.
Egy jól menő pékségben talált magának egy nagyszerű lehetőséget. A pékmester megmutatta neki a kenyér készítésének művészetét. Nóra nem volt rest hajnalban kelni - mondom hajnalban Nórikám - és elvégezni mindazt amit a mester reá bízott.
Az őssszetevőket belerakták egy nagy vájlingba.
A tésztát megkelesztették.
A mester begyúrta.
Majd Nóra segítségével kemencébe rakta és kisütötték.
A mosolygós cipók, mosolyt csaltak főhősünk arcára. Feledtetve addigi sanyarú sorsát. Ahogy elsajátította a pék szakma csínnyát-bínnyát, Nóra egy kockás kendővel a vállán tovább állt.
Láttam már néhány almás kertet - és egy ízben zakóban, gatyában egy bizottság előtt is meg kellett pár kérdést válaszolnom az almával kapcsolatban -, de ehhez foghatót eddig még sosem. A sudár, fiatal almafa, roskadozott a piros, érett terméstől. Nóra, anyjától megtanulta, hogy ami megtermett azt le kell szürtetelni, bár anyja nem biztos, hogy pont almára gondolt mikor e szavakkal nevelte leányát, de a történeti hűség szempontjából ez nem is annyira fontos.
Szépen egyesével, vigyázva a fa termő ágaira, Nóra az termést leszüretelte.
Mosolygós almák táncoltak, sarkainál összefogott kötényében.
A fa hálája jeléül, megajándékozta útján, hogy ne éhezzen.
A hosszú vándorútja során, eljutott arra a helyre, amelyről, eleddig ő is csak a mesében hallott.
Egy öreg házikó állt a hegy tetjén, egy takaros tisztáson. Karszt forrás zenélt lágyan a tisztás szívében, pulzálva indítva életzuhatagot, mely folyóvá duzzadva rohan óceán végzete felé.
Holle anyó. Ráncos arcán félszeg mosoly, szemeiben a csillagok ragyogása.
Befogadta Nórát, egy feltétellel! Dolgoznia kell, mert munka akad bőven.
Nóra nem ijedt meg a házkörüli munkától.
...bár a falnak támaszott seprűtől ugyan felhúzta szemöldökét, de mint utólag kiderült, Holle anyó nem az a fajta boszorkány!
Mint ahogy a Mesimesélő is mondta, három nap egy év!
Nóra csodát látott. Ahogy Holle anyóval a párnát rázták a házikó tornácán, a párnából elszabaduló rakoncátlan pihék, a levegőben hópelyehekké váltak. Lágy szállingózásba kezdtek és megállíthatatlanul tova szálltak. A párnából nem akart fogyni a pihe. Minden egyes mozdulat újabb és újabb hópelyheket szült. Beterítve puha pehelyréteggel szívünk Tokaji dombságát.
Ahogy Holle anyó, Nóra csodálkozó arcát nézte, meglátta benne a kitartást, a reményt, a büszkeséget és az alázatot.
A pihék földet érve táncra perdültek az este szülte félhomályban.
Felmelegítve az alant elterülő falusiak szívét, kik örömükben táncra perdültek, korcsolyáztak, élvezték az arcukat símogató pihéket.
Csillogó hóesésben ropták egymás kezét fogva örömtáncukat, hogy Holle anyó, lám mégis talált valakit akinek szívesen megmutatja a csodát.
Újra otthon! A falu népe, Nórát örömmel fogadta.
Holle anyó, ráncos arcán félszeg mosollyal, szemeiben könnyeinek csillogásával, elengedte Nórát...egy feltétellel! Mindig önmagad légy!
Mondom örömmel!
"Kukurikú, mi történt?!"
Nóra szép csillogó, aranyos ruhában, kezében aranyló guzsallyal haza tért.
Ünnepelte a falu népe. Kicsik és nagyok egyaránt. Körbe körbe táncoltak örömükben.
Nóra és Zsófi története itt újra összekapcsolódik. Mint egy jól működő mágnes pólusai, vonzzák egymást. A szálak, érintők mentén újra összefonódnak kicsit.
Nóra örült rég nem látott tesójának, és mindent, de mindent megbeszéltek, azokról az időkről, míg nem látták egymást.
A forgás és Nóra meséje, mert mi más lehet...megállíthatatlanul sodorta Zsófit élete egyik legértékesebb utazása felé...
Nagyon aranyos,vidám ,szórakoztató lehetett.Kár,hogy nem láthattam.
VálaszTörlésKöszönöm szépen! Bár tudnám, hogy kinek teccik lenni?!
TörlésMost is mint mindig szuper fotók és a írás maradandó mély nyomott hagyó a lelkemnek! Köszönöm hálás vagyok mindenért!
VálaszTörlésKöszönöm szépen és igazán nincs mit...a többi része ezután fog jönni! (Legközelebb kérhetnék egy rövidke nevet?)
Törlés