Salátát...kanállal?! Ugyan már!

 Az elmúlt időszakban - ami nem csak rajtam hagyott nyomot, hanem a mocsáron is - nagyon kiszáradásnak indult. Legutóbb még telis-tele volt madárral, ami most is tele van. A víz nagyon apad, és ezzel együtt nagyon melegszik is. Ha már viszont melegszik, akkor gyomosodik is. De nem kicsit. Térdig ér. Ahogy gázolok a vízben, még csak nem is hideg. Volt már hasonlóban részem. Van az úgy hogy elgyomosodik egy ilyen mocsár, eltűnnek belőle...az élet. 

Az elmúlt hónapokban jó csomószor volt tűzgyújtási tilalom az országban, nem véletlenül! Ennek szellemében kicsit katasztrófa turistáskodtam is, amit nem annyira szeretek, de nem tudtam kihagyni. A falu szélében leégett egy rekultivált szeméttelep. Az a hely, ahol jó csomó évvel ez előtt még vígan úszkáltak a gulipánok, ahol gólyatöcsök repkedtek a levegőben, és lilék szaladoztak a parton, ahol augusztusban szalonkát és partfutót lehetett fényképezni. Néhány év alatt a hely, elgyomosodott, tele lett náddal és sással. A madarak eltűztek, a víz teljesen eltűnt. És idén a tavasszal leégett. Semmi nem maradt benne, csak korom és hamu. Egy liter víz nem volt benne. Nyilván ki fog hajtani, zöldülni, hiszen a tűz sosem volt idegen a természettől, de ez nem fogja visszahozni sem a vizet, sem a vízzel járó madárvilágot. Ahol eddig nád volt, ott most is az lesz. 

Naszóval...

Paraszt gyerek megy az úton...ez másik történet...a nádon keresztül, sutty, madarak el. Mindig így van. Nem vagyok benne biztos, hogy a fények ideálisak, a napszak megfelelő, viszont csak most van rá idő. 

A látvány, ami fogadott meglepett. A víz nagyon elgyomosodott. A keserűfű, ahogy ilyenkor lenni szokott, a les előtt burjánzott a legjobban. Egy kedves ismerősöm szerint nem biztos, hogy olyan rossz, csak bele kell komponálni a képbe. Na de mindet?! 

Egy másik kedves ismerősöm szerint a múlt évben amikor a keserűfű virágzott, és magot érlelt volt iszap amiben meg tudott telepedni, a következő évben viszont nem volt elég mély a víz, hogy a magok elpusztuljanak! A magnyugalom (dormancia) megszakadt, kicsírázott, kinőtt!

Pár üres negyedóra után a madarak lassan egyik táplálkozó helyről átvonultak a másik irányba. A közeli kis vöcsköket teljesen feleslegesen szuggeráltam...semmi! A nagy fehér madarak viszont engem nem érdekeltek! 

Maradt a többi! :-)

Récék, kanállal a csőrük helyén, amin a salátát zabálták. Hol egyedül, hol ketten, hol csendben, hol nyekegve! 

Szárcsa - pár

Kanalas réce

Bence! Próbáltam megcsinálni a "Kacsalábat", de nem jött szárcsa, csak egy kacsa, abból is csak kacsasegg lett! ;-)

A tojó is szép.

Kis vöcsök

Böjti réce...a végére. Amint a salátát zabálja! 

Pár nappal később, újra kísérletet tettem. A víz felforrt, csupa zöld egyrészt a gyomoktól, másrészt a békanyáltól. Ennyi volt! Nem lett búbos vöcsök...most sem. 

A mérges gyík

 Társadalmi munka formájában elbontásra került a hánya-veti módon összerakott tégla kupac, amit szalonnasütésre használtam. 

A várkapitány morcos arccal ugyan, de jobb helyet kapott!

Fürge gyík, amit nem sütött a nap, így az elemek le voltak benne merülve! 

Saját dinoszaurusz! 

Ahogy a vér(cse) diktál

 Van az úgy, hogy nem mindig lehet a legjobb időben/ helyen/ fényekkel fényképzezni, de ahogy tanult batáromtól hallottam, a természetfotósnak tűrnie kell...a mindent.

Lassan de biztosan eljutottam oda, amit egy másik tanult kollégámtól hallottam, miszerint nem akkor kell öntözni amikor a növénynek szüksége van rá, hanem akkor amikor víz van. Próbáltam ezt alkalmazni a fényképezésre is. Olyankor amikor minden stimmelt akkor nem voltam ott. De voltam más helyeken...boltban...bankban...másik boltban...kúton...megmittudomén. 

Amikor viszont a "nem optimális" időt próbáltam kihasználni, hogy újabb és újabb és újabb megfigyeléssel gazdagodjak, akkor...sem történt semmi érdekes. Hun kerék, hun talp! Eccer fenn, eccer lenn! Van ez így. Nincs is ezzel baj. 

A madarak, szépen csöndben elkezdtek vissza szivárogni. Sordély, kis kócsag, banka, goda, gólya...

Vörös vércse, másik vonalon

Szarka

Vörös vércse

Bírom amikor van valami a képen, nem csak egy elszáradt ág. 

Seregély, ami időközben eltűnt. 

Amin nem csodálkozok, mert a 7 körül érkező kékes rétihéja legalább 15 percet késett! 

A következő alkalmakkal csak kuksolás történt. Üres bambulás...nak indult. Az erősen tűző délutáni napfény hamar melegítette a hátamat. A látómezőben a két vércséhez csatlakozott egy harmadik is. A távolság miatt nem sok mindent láttam a harmadik madárból, viszont olyan marha gyorsan repültek egymás után, vijjogva, csapongva, hogy később sem jutottam sok mindenre. Megjárták a közelben lévő jó pár villanyoszlopot, tetőt, fát, bokrot, többször is. A sok-sok keringőzés után, a közeli, kb 50 méterre lévő villanyoszlop tövénél állapodtak meg. A szemeim csak úgy guvadtak mint a csigának, annyira néztem. A hím, az oszlop tetején ült. Folyamatosan hívta a tojót, vagy riasztotta a másik tojót, ezt nem tudom. A két madár egyfolytában fojtogatta egymást. A nagyjából bokáig érő fűben csak a fel- felvillanó fehér szárnytükrök jelezték, hogy még valamelyik madár él. Néha egy rövid pozíciócsere. Az egyik madár vijjogott, a másik inkább könyörgött, sírt, vagy mittudomén, de elég keserves hangokat adott ki. Semmi kívülről jövő inger nem szakította meg a háborúzást. Az idegen madárnak, vagy a hím, vagy az élőhely, vagy a láda kellett. Amit a munero uno tojó nem hagyott...nem is csodálkozok rajta mert volt abban a ládában valami...gondolom a kilátás. 

A hím ez alatt az idő alatt, kívülről nézve semmit sem tett. Az ő szemszögéből, bizonyára másképp látszott. Hol egy gyíkkal, hol egy egérrel próbálta megszakítani a verést. Nem sikerült neki. Oly annyira nem, hogy néha bele keveredett a verekedésbe. A két tojó maga alá gyűrte a hímet, amit a hím sokáig nem viselt el, ám annál hamarabb kiszabadult a tojók szorításából. A ragadozott rágcsálót és gyíkot hol az egyik fűcsomó mögé, hol az egyik tavalyról ott maradt tehénlepény szélére rakta. A keserves sírás mellett ez eltörpült. Bár olyan gyorsan szedte össze a táplálékot, hogy idő sem volt megnézni. A két tojó, kiszabadult, egymás szorításából, néhány méterrel közelebb kerültek, de továbbra sem tudtam megállapítani, hogy ki kivel van. A hím a heves, nem csillapodó vita felett szitált 50-80 centire csőrében hol egy gyíkkal hogy egy pocokkal. Ekkor már egy órán ét nyomkodták egymást a víz alá. 

Nagyon kevés értékelhető felvétel készült. Inkább megfigyelésnek volt izgalmas. 

A tojó, amikor már eleget adott vagy eleget kapott, egyszerűen elengedte a másikat. Nagyon rosszul nézett ki. Csapzott tollak, véres karmok. De legalább megmaradt szemek.  

Ez után kb 15 másodperccel történt egy család összetartó párzás. Micsoda tojó! :-)

Hogy mi a konklúzió?! Gőzöm sincs! Gondolom a tojó a tojót rendezi le, a hím a hímet. Pár éve volt itt egy hím aminek sérült volt a szeme, lehet e miatt?! 

Bármi lehet!