Annyi sikertelenség volt az előző bejegyzés óta, hogy azokat nem is számoltam. Volt cserkelés, lesezés, hasalás, kínlódás, bénázás és még bénázás is volt. Volt hogy a sátor ázott be, volt hogy én áztam el. Hatalmas szél tépte a fákat. A megfigyelési napló bejegyzései gyorsan szaporodnak, pláne ekkor ha a madarak épp jönnek. Sokáig bíztam abban, hogy a szalakóták is visszatérnek...nem így lett. A tavalyi kuvik erőteljesen belekotort a leült iszapba. A kékek jól elhúztak. Ebben az évben viszont nem lett kuvik, és a kékek sem tértek vissza. Hogy is van a két szék közül egyikre sem...vagy két szék közé?!
Persze voltak szerencsés pillanatok. Mint minden egyes alkalommal amikor a gombot nyomom.
Pici pópok, egymást melegítve. A petecsomójukból kikelve, mint egy kicsi kupac arctámadó Ellen Ripley filmjében. Az nagyon frankó film.
Ha pedig szerencse is társul a megfigyelés mellé, akkor még egy tollászkodás is bele fér a kamera előtt.
A seregély. Kikelt az újabb generáció. Van sürgés-forgás.
Egy újabb szeles nap alkalmával. Nagy volt a kapaszkodás.
Vörös róka. Romok közt lelt magány. Nem kis kockás, kis vörös!
