2020-as tél...eső

Nincs is annál szebb amikor eső kopog a tetőn, és pont úgy csurog az eresz mint novemberben. Nem panaszkodok, az nem helyes. Zivatarok áztatják a világot is. Mindenki maszkban rohangászik. A híradások mindig ugyanazokkal a témákkal foglalkoznak. Ez nyilván ebben az esetben így helyes...gondolom.                                                                                                                                        Az eső miatt mindenhol áll a víz. Az udvaron, az utcákon, az erdőben. Bokáig ér. A les lágyan ringatózik.  Ilyen körülmények között nem mindig van kedv, a sárban ücsörögni és várni valamire ami nem is biztos, hogy ott van?! De volt már ennél rosszabb is.

Ez a bejegyzés is több alkalmat ölel fel. Volt közöttük sikertelen és még sikertelenebb.                            De valahogy egerészölyv lett a vége. Volt hogy csak kerülgettük egymást, volt, hogy azonnal ott teremtek. Volt hogy egy madár, volt hogy több. 

2020. 12. 21.

Fakopáncsot sosem szabad kihagyni.

Szarka. Amikor épp nem egy dögön billeg...ahogy a mondás tartja.

Dolmányos varjú. 

Egerészölyv. 

 

2020. 12. 26.

Fácán. Jön-megy.

 

Egerészölyv. Egy fiatal példány. Idei madár lehet. De erre csak később jöttem rá. 

 

A portré felvételeken alig van vágás. Jó nagy gyutávval készültek. 

 

2020. 12. 28.

Néha-néha valamilyen ragadozó emlős is jár oda. valahogy a szürkületi órákban, mert nézegeti magát az üvegben. Nem egyszer volt már összekenve az üveg...kívülről. Csak álmodni merek róla, hogy sikerült lefényképezni. 

Lehet unalmasnak hat, hogy ezen a pár madáron kívül nem jut más, és talán az is. Tagadhatatlan, hogy vannak benne unalmas részek is. De van, úgy, hogy nem egy madár érkezik, és nem unalmasak. 

Egerészölyv. 

                                                    

                                                    

 

Nem hittem volna, hogy látok még olyat, hogy a les mellett húz el egy madár. A következő két kockában tulajdonképpen csak a feje van benne. Az egyik életlenebb mint a másik. 

 

Téli felkészítő

Tavaly, illetve nem is, inkább idén föladtam a 'Húsok őrzői' sorozatomat. Okafogyottá vált a dolog, mivel az egyik ígéretes helyről el kellett költöznöm, egy másikra. Ami szintén ígéretes volt. De mégsem jött össze. A terület fás ligetes, szántók, gyepek, omladozó épületek, magas fák árnyékában egy elkerített területen egy falatnyi vízfolt, ami sosem szárad ki. Szóval jól indult. Csak azt a pontot nem látom, így visszanézve az időben, hogy mikor is volt az a pillanat amikor elindult. Voltam kint jó párszor...eredménytelenül. Egy őz, és egy ölyv lett a szezon eredménye. Az egész nem volt több mint 3 perc. Ezért nem volt érdemes.

Ez év őszén, a lest odébb vittem. Csinosítottam rajta, megsimogattam, beszéltem hozzá, fűszoknyában esőtáncot jártam, becézgettem.
Gőzöm sincs mi lesz a vége. Egy biztos, a 'Húsok őrzőit' lezártam. Elég anyag jött össze ez alatt az égisz alatt, hogy egy újabb történetfolyam induljon...valamikor!

...és ha már készen volt, miért ne próbálnám ki?!

Szarka. Jött, elment és hozott pár ismerőst magával.

Egerészölyv

Dolmányos varjú

Fácán

Az első alkalom után, úgy voltam vele, hogy szerencsém volt csupán. Megpróbáltam újra. Ettől még simán lehet szerencsém!

Szarka

Egerészölyv

Egy mocsár bűvöletében - IX.

08/28

...alighogy a tapsolás abba maradt, visszahuppantam a székre, és egy pillanat erejéig, a függöny újra szétnyílt.

A főszereplő kilépett a színpadra, elővett egy nyűttes kalapot, ráncos ujjaival kétszer rákoppintott a szélére. Por szitált a levegőben. Belenyúlt a kalapba, kotorászott benne egy kevés ideig, előhúzott egy  fehér nyulat, a fülénél fogva. Megvakarta kócos halántékát, majd megrántotta a vállát. A nyulat, aki legalább olyan értetlenül nézett mint én, lerakta a földre. A nyúl sietve tovább állt. Mielőtt leugrott volna a színpadról, megállt és visszanézett. Szimatolt a levegőben. A nyúl okos állat. 

Újra belenyúlt a kalapba, könyékig turkált benne, egy maroknyi kis halat húzott elő. Rutinos mozdulattal bedobta a mocsár közepébe.  

Esélyt és lehetőséget adva, mindenkinek egy újabb halászatra.

Megpróbáltuk kihasználni mindannyian, több kevesebb sikerrel. Örömmel bújtam be a hevenyészett les alá.
Közel egy hónapon keresztül viseltük egymás nyűgét. Ez alatt az idő alatt, volt szélvihar, eső. A madarak letojták, többször kellett bentebb vinni, többször kellett újra letakarni náddal. Fordítani rajta, mert változott a nap állása. A végére jól megszoktuk egymást.
A víz még kevesebb lett, még több haltetem látszik benne. A rothadó bűz még erősebb.
Az utolsó alkalom hogy ebben a szezonban itt vagyok. Végére jártam a vonulásnak. A naptárban az augusztus végig pörgött, nem tudom pontosan megmondani, hogy mennyiszer voltam kint, de az eltelt napokból kiindulva talán minden második vagy harmadik napon.
Csöndesebb napok következnek ezután. Mélázással, bambulással, malmozással. Leveszem a polcról a Rubikomat, előveszem a félbehagyott, ki tudja hányszor olvasott 'Én, a robot'-ot.
Ahogy ott vége lett a pár percig tartó varázslatnak, elindultam haza. A gát koronájáról visszanéztem a mocsárra. Körforgást véltem felfedezni a természet rendjében. Félszeg mosollyal az arcomon, hónom alatt a cuccaimmal, vállamon a táskával, egy köszönöm-öt morzsoltam szét a levegőben.

Hát így vagyunk mi ketten! A Körös-Maros Nemzeti Park és én.

Ezek a sorok 09/29-én íródtak. A nemrégiben leesett nagy mennyiségű esőzéseknek köszönhetően, a mocsár feltöltődött vízzel. Mondhatnám üzemi szinten van. Most épp libák és récék bitorolják. A körforgás kezdetét vette.

Gázlók és egy kommenzalista