Ahogy az aszályos tél lassan átkúszott aszályos tavaszba, én is lassan magam mögött hagytam a téli lest. Be kell vallani, hogy elegem lett belőle. Lelombozó látvány a talpig leégett semmilyen színű fű, ami nagyjából október óta nem változott és nem változtatott semmin. A madarak jöttek, mentek. Azt is be kell vallani, hogy voltak izgalmas pillanatok. Például, most sem láttam rókát. Ami szörnyű, hogy a nyomát sem. De nem láttam sakált sem, nem úgy mint Sa, a másik oldalán a világnak. De láttam, gatyásölyvet, karvalyokat, szajkókat, rigókat, egerészölyveket, a marha messzi távolban kékes rétihéját, libákat hajkurászó sasokat...jó volt.
Aztán azok kaptam magam, hogy újra daru krúgatástól hangos a kék ég. Ezek most vagy visszafelé jönnek, vagy odafelé, vagy csak simán kóvályognak, vagy nem tudom. Szeretem a darut.
Valahogy becsúsztak a képbe az első seregélyek, fenyőrigókkal múlatták az időt. Egy cigánycsuk, egy sordély, pár bíbic. A leengedett halastavak alján gémek álldogáltak az üres vízben. A liba csapatok jobb dolguk nem lévén, nagyokat hasítottak ki az éppen megerősödő őszi vetésekből. Nem jól néznek ki ezek a vetések. Kicsik, nem bokrosodtak sem ősszel sem tavasszal. Eső nulla...emberek dagasszatok kenyeret a konyhában...az lesz a jó.
Seregély
A tavaszi élőhelyek renovációja rohamléptekben folyik. Minden napra jut valami. A próbálkozások is benne vannak a mindennapokban.
Őz
Ennyi...és netovább!
