Nem olyan rég szerencsém volt részt venni egy pedagógus konferencián. Ez pedig az 1. Nagykunsági Pedagógus Konferencia volt, itt Kisújszálláson, pont ebben az épületben. Nem vagyok pedagógus, folyamatosan idegen vízen csónakázok…mingyá’ megtuggyátok, hogy ez, hogy kapcsolódik ide, mingyá’…akkor is azt tettem. Annyi feladatom volt, hogy mindenhol eltöltsek valamennyi időt. Nempedagógusként először annyit láttam ebből a rendezvényből, hogy messze meghaladja a feminizmus legfelső határát. Másodszor viszont, végig nézve az előadók listáját, és az általuk képviselt pedagógiai programot, még nekem sem tűnt ehetetlennek. Az egyik ilyen előadásom, egy kedves hölgy a színpadon a függöny előtt elővett egy dobot…és szívverést szimbolizálva ütni kezdte. A meséről tartott előadást, milyen típusok vannak, melyik korosztálynak milyen mesét lehet mesélni, a kor előre haladtával, ezek a mesetípusok hogy épülnek egymásra…konklúzióként ennyit mondott: „Mindenkinek kell egy saját mese, ami csak az övé!”
Nekünk is van egy saját mesénk, amit együtt találtuk ki, együtt formáltuk, együtt csiszolgattuk és még mostanában is előkerül pedig ez a mese már több mint 10 éves. A címe: Lámpaország
Aztán eccercsak vasárnap lett, egy fárasztó szombat után, karikás szemekkel, gyűrötten, késve-rohanva értünk a Vigadóba. Ennyit tudtam…Hókirálynő, 8 év után újra. Néha otthon jött egy-egy fél mondat, hogy most mi volt a próbán, meg mi nem volt, meg kivel táncolsz, meg most mit csináltatok, de a szűkszavú válaszokon kívül nem sok minden érkezett. Akkor tudtam meg többet, amikor a díszlet rendezésében kellett segíteni, abból már láttam, hogy ennek az íze tetszeni fog. Mindegy, vasárnap lett, és ezen a vasárnap ez lett a mi mesénk: A Hókirálynő
A Hókirálynő alaptörténete: egy testvérpárt elszakít egymástól az élet. Majd újra összehoz!
Nézzünk bele mélyebben!
Egy testvérpár, aki szereti egymást, csipkelődnek, beleszólnak egymás dolgaiba, a fiú húzgálja a lány haját, rálép a hajára és lelöki a lányt az ágyról, majd együtt sírnak. Az egyik a fájdalomtól, a másik meg azért, mert az egyik sír. Segít tanulni, segít megvarrni egy nadrágot, vagy épp tízórait visz a suliba a tesójának két óra közötti szünetben. Ölelkeznek, veszekednek, bevásárolnak, főznek, mosnak takarítanak. Ahogy komolyodik körülöttük a világ, mindannyian a saját dolgaik irányába fordulnak. Napi problémákkal küzdenek, elvesznek saját maguk keltette hullámokban…látszólag eltávolodnak egymástól. Ám fél szemmel figyelik egymást, a sötétből, a félhomályban, világosban…Igen, ám de mi van akkor mikor az egyik, a bátrabb, elindul a saját maga által kitaposott útján, és megkeresi azt, amit elveszített…?!
Vera és Bálint! A két testvér, akiről a vasárnapi mese szólt. Szerették egymást, hol veszekedtek, hol örültek egymásnak, hol a nap sütött rájuk, hol az eső esett, de képesek voltak mindezt mosolyogva tűrni. A körülöttük lévő világ pezsgett, mert ők maguk ezt akarták. Játszi könnyedséggel táncoltak végig az egymást követő napok gyötrelmein. Vállukat egymásnak vetve mosolyogták körbe a rájuk leselkedő veszedelmeket. Annak ellenére, hogy érezték arcukon a szelet, a hideg pillantásokat…mégis képesek voltak belemerítkezni a frissen sült kalácsok illatába. Mindenki beleszippantott a levegőbe, és bent tartotta a sütőből kicsapó illatfelhőket, a simogató, kellenes puha foszlós kalács semmivel össze nem téveszthető aromáját.
A hegy nagyasszonya, a Hókirálynő, hideg számító pillantásokkal, keményre dermedt, fagyos mosolytalan arccal, olyan tervet talált ki, amire sem Vera, sem pedig Bálint nem volt felkészülve. A terv, mint valami gyenge jégvirág nagyanyátok alig szigetelt ablakain szépen lassan kezdett kúszni az élettel teli táncos lábak között…keresve a gyenge pontot a testvéri szeretet páncélján.
„Odanézz, azok, hogy örülnek…azt figyeld, az ott, hogy élvezi, hogy körül állják a többiek, nézd, hogy mosolyog, pfújjjj…és még testvére is van, nagyszerű…épp nem figyel egyik sem! Megtaláltuk!”
A Királynő, egyetlen mozdulattal utasította a hideg jégvirágot…”kússz fel a lábain, nehezítsd el a karjait, picit el fogsz folyósodni, mert a szíve megolvaszt majd téged, de nem kell félned, cinkos jégrózsám, ez csak segít nekünk, kússz be páncélja alá és keményítsd meg a mellkasát! Hogy honnan fogjuk látni, hogy sikerrel jártunk? Majd elárulja az arca!”
…Bálint vonásai kemények lettek…társai értetlenül álltak mellette. Hideg lett, jeges pillanatok következtek…gyorsan egymás után. Rohadék szomorúság!
A jégrózsa elérte, amit a Királynő akart. Bejutott a páncél alá, lassan terjedt szét. Lelassította a gondolatokat, másfelé terelte azokat, másféle problémákat kezdett vele láttatni…Bálint már nem volt képes különbséget tenni fontos és fontosnak látszó dolgok között. Elveszítette erejét, hitét, önbizalmát…elvezett!
Nem kellett különösebben felhívni Vera figyelmét, hiszen a szál, ami az oldalukat összeköti megfeszült. Vera akkor már tudta, hogy valami történt. Kiből merítsen most erőt?! „Merre induljak?” Mert abban biztos volt, hogy mennie kell. Tudta nagyon jól, hogy a folyamat egyre rosszabb lesz, a szakadék egyre nagyobb, a távolság folyamatosan növekszik kettejük között, a problémák sokasodnak…követte hát a láthatatlan fonalat, ami kettőjüket összekötötte.
Nehéz megmondani, hogy a szíve vezette, vagy inkább az eszére hallgatott, talán nem is kell az anatómiába ilyen mélységébe belemenni. Az őt körülvevő környezete erőt kölcsönzött neki, a szomorúság nem lehet megoldás! Menni kell! Hatalmas űrt hagyva maga után, bátorsággal tele pakolta a kockás abroszt, és nekiveselkedett az útjának. Elindult tesót keresni!
Az ilyesfajta kaland, folyamatosan idegen vízre kormányozza az ember hajóját, jelen esetben Vera hajóját, ahol néha vihar dúl, néha csöndesen lehet csorogni, néha szigetek között kell evickélni és néha zátonyokat kell kerülgetni, már amennyire ez sikerül. Az ilyen utazás során néha simogatják az embert és néha bizonyosan lefelé is taszigálják a lejtőn.
Ám Vera, magabiztos, kicsit fél, de képes szembe nézni vele, nincs híján sem bátorságnak, sem pedig ravaszságnak, sem kíváncsiságnak.
Kitartásának köszönhetően…és persze a szerencsének, az utazás melyen már ki tudja mikor indult el, véget ért. Megtalálta, amit elveszített, ami keresett…már csupán a Királynőnek öltözött szomorúsággal kell megküzdeni, hogy újra összetalálkozhasson a bátyjával, Bálinttal!
….innen csupán levezetés. Semmi extra. Kemény harc a ravasz hideg szívű Királynővel. Ügyességgel, és okossággal felvértezett páncéljában, Vera újra és újra nekifutott, újabb és újabb próbálkozásai a Királynőt legyengítették, és ahogy a Királynő gyengesége egyre nőtt, úgy olvadtak ki Bálint hegytetőbe fagyott gondolatai.
Gémberedett tagjai újra ölelni tudtak, lábai újra szaladni, szíve érezni. Mellkasa kifújta a dermedt kristályokat. Szemei kitisztultak, és ahogy visszatértek önmagukhoz, egyre erősebbek lettek…ők ketten, együtt, testvérek. Vera és Bálint!
Szuperhősök lettetek! A mi szuperhőseink! Mindannyian, így vasárnap délelőtt.
Csillogó, fényes páncélok és csúcstechnika nélkül, a Bittner falun túl, de még a hihetelenül messzi koordináták előtt.
Minden kislány Vera akart lenni, és minden kisfiú Bálint, aki Verával táncol. Mindannyian ott akartunk lenni, ki szoknyában, ki copffal. A géppuskalábú fiatalok között akartunk táncolni, érezni a lábunk alatt ahogy a színpad megremeg. Éreztük a frissen sült foszlós szeretet illatát. Elmerültünk a hőseinknek köszönhetően saját életünkben. Megmentettek mindannyiunkat. Ezektől a leányoktól és legényektől kaptunk újra önbizalmat…önmagunkhoz!
Köszönjük Vera és Bálint!
Köszönjük Gönczi Editnek a Bokorvirágot.
Köszönjük Herczegh Katának a koreográfiát és a Bokorvirágot!
Köszönjük Barna – Majláth Emesének, akinek teljesen idegen arckifejezéssel kellett végig Hókirálynősködni a délelőttöt. Nem is értem hogy bírta?!
Köszönjük Tatár Péternek a koreográfiát.
Köszönjük Nagykunok!
