Vol. 2.
Kicsit visszakanyarodok ahhoz a pillanathoz amikor Ibolya eldobja a szerelmet szimolizáló virágot - eltalálva az egyik néző fejét - akkor már lehetett tudni, hogy a nagyok nem fogják csak úgy annyiban hagyni.
Tájegységekre bontva végig élhettünk egy környezetismeret órát, átszőve azzal a tudattal, ami belőlünk is árad. Igen, kunok vagyunk! Kemények, önfejűek, akik bírják a rázót! Akik nem adják fel! Nagykunok!
A korosztályok közötti különbségek elmosódtak. A fiúk, bevetve minden tudásukat próbálták elbűvölni a lányokat. Géppuska lábú fiatal férfiak, gyönyörű árvalányhajjal a kalapjukban, szálltak a szóló, a tárasas és a páros táncok felé.
A lányok hatalmasat énekeltek, szoknyák forogtak a szélben, copfok perdültek feledtetve a mindennapi bajokat. Körjátékok, szerelmi kapcsolat, nevetés, bolondozás...
Könnyek szöktek a szemekbe, tenyerek lettek vörösre tapsolva. Az ujjongás nem akart abba maradni. A táncosok faragta időgép valahogy ott ragadt a szallagok, szoknyák, kötények árvalányhajak keltette hullámok között.
Hallottam már azt, ez a néptánc...ez...hogy, ez nem más mint egy szekta. Ahová "csak azért sem íratom be a gyerekem!"
Igen! Az! Egy olyan szekta, ahová kell tartozni! Aminek a tagjai együtt lélegeznek, együtt táncolnak, és együtt mulatnak. Mert mulatni ezek a fiatalok nagyon tudnak.
A Nagykun Táncegyüttes megint megmutatta, hogy mindezt hogyan kell. A koreográfusok, a tanárok, a segítők, a diákok...együtt hajladoztak a szélben, mint a Táncoló Tulipánok.
Az utána következő habparti, a beszélgetéssel és az öreg lebbenccsel fincsi volt.
Csapjunk a lecsóba...
A MIB...
Men In Blue
A karcagi tánc. Ekkor már nagyon zenett a helység.
A Táncoló Tulipánok!
Betáncoltátok magatokat a szívünk történelemkönyvének a közepébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése