08/25
Szóljon ez a bejegyzés egy olyan emberi vonásról, mely együtt fejlődött az emberiséggel. Egy olyan fölvett tulajdonsága a jellemnek, mely valahogy kialakul az évek alatt. Valamikor, valami miatt gyökeret ver a szürkeállomány lazának tűnő szövetei között. Megfertőzi az idegsejteket, és másképp stimulálja azokat. Ez pedig a kapzsiság. Ami olyan típusú gondolkodásra serkenti az agyféltekéket, melynek következményeképp elnyomásra kerülnek az ideje múltnak tűnő fogalmak, mint a lojalitás, szentimentalizmus, vagy épp a bajtársiasság.
Lehet én is egy idejét múlt, megkövült dinoszauruszmaradvány vagyok, vagy talán annyira ne menjünk vissza az időben, de legalább egy neandervölgyinek simán beillek.
Próbálom magam előtt lebegtetni ezeket az idejét múlt fogalmakat, hogy valamennyit meg tudjak belőlük tartani az útó kornak.
Hogy mégis, hogy jön egy kiszáradófélben lévő mocsár közepébe a kapzsiság?! Az elején még én sem tudtam hogy lehetséges-e.
A szokásos módszerek. Autóból ki, pulcsi föl, hátizsák föl, hajrá. Gólyák termikelnek terület fölött. Nem tetszik, hogy a nyílt terepen bandukol egy fazon, de nincs veszve semmi.
Nagy a csönd. Érezhető a változás a mocsárban. A biomassza tömeg, ami eddig a mocsarat jellemezte, lazult kicsit. A halak érezhetően fogynak, a vízzel együtt. Néha már belevillan egy egy hát és farokuszony a víztükörbe, sejtetve, hogy nagyobb halak is vannak, viszont tényleg kevés a víz. A gólyák és kanalasgémek legalább annyira érzik ezt a változást mint amennyire látszik. A területet levámolták, kicsi az eltartóképessége, de még sokáig lehet halászni benne.
Tévedtem, nem sokáig!
A lesbe be, takaró föl, gép elő, várakozás.
Egy fiatal gólya múlatja idejét a nádfal szélében. Jönni fog még itt a többi is! A keresőben nézem, de még így is messze van. Csobbanás hangja szűrődik a fülkagylómba. Amint eléri a dobhártyámat, lassan felnézek, talán még egy madár érkezett. Így volt. Csak nem akartam elhinni, amit látok. Egy madár csapkod a vízben, a lábával egy halba kapaszkodik, mindketten harcolnak. A madár a vacsoráját látja a halban, a hal a túlélésért küzd. Egy héja.
Barna rétihéja. Több alkalommal is belecsapott a vízbe. Hihetetlen látvány volt.
Fantasztikus! Apám, nem vagyok itt még csak negyed órája, és tessék...
A vadászat sikertelen volt, a madár egy hirtelen ötlettől vezérelve kicsapott a vízből és elinalt.
Egy autó hangját hallottam. Megállt mögöttem. Tudtam, hogy idegenek, és nem számítottak arra hogy ott vagyok. Kinéztem a les alól, egy fehér furgonból, meglett férfiak szálltak ki. A furgon mögött egy utánfutó volt, amin egy rövid zöld csónak.
Az egyik ember lejött a gátról. Visszahőkölt mikor meglátott.
- Mit csináltok itt? - kérdeztem
- Hova lett a víz? Múltkor még tele volt! - mondta, bár zavarodottságában nem a kérdésre felelt.
- Az legalább egy hónappal ez előtt lehetett! - innen sejtettem, hogy ritkán járnak erre.
Rapsicok!
Hülyén nézett rám. Egy másik fazon gumicsizmába belegázolt a vízbe. Bokáig sem ért.
- Vannak benne halak! - kiabálta a többieknek a part irányába.
- Akkor most mentek vagy maradtok?! - kérdeztem
- Maradunk!
- Holnap is jöttök?
- Nem!
Összecsomagoltam.
Beteg kapzsi világ! Meglett emberek, láthatóan nem az életben maradásukról volt szó, de ennek ellenére gumicsizmában rohangásztak a bokáig érő vízben halak után. Meghálózták a mocsarat.
Felborítva az amúgy is gyenge lábakon álló egyensúlyt. Eldöntve a kérdést. A gólyák és gémek még aznap odébb álltak!
Hát így vagyunk mi ketten! A Körös- Maros Nemzeti Park és én!
Engedjétek meg, ezt nekem:
Ezek a sorok, 2017-09-05-én íródtak, fekete betűkkel a szívemben. Aki ismerték Márta Pistát, most fejet hajtva bánatukban, összeszorított ököllel, könnybe lábadt szemekkel állnak, értetlenül, egy fenekestül felfordult világ kellős közepén. Én is így teszek! Isten veled, tanár úr!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése