Szeretem a darut. Bár a Pandás rajzfilmben nem kap sok szerepet, de ez nem is tartozik ide.
Hatalmasak, kecsesek, borzasztóan figyelnek és borzasztó hangosak. Hangosak. Krúgatnak...hogy mit csinálnak?! Krúgatnak?! Megint? Ja, megint!
Csapatostul röpködnek az égen. Sokan. Az egyik csapat leszáll, közben egy másik jön, egy harmadik csatlakozik hozzájuk, mindannyian leszállnak, egy része elindul valahová. Krúgatnak. Üdvözlik egymást, vagy épp búcsúznak egymástól.
Elérhető közelségben, csak épp nem ott, ahol eddig. Egy kicsit bonyolultabb helyen, egy kicsit messzebb, talán egy kicsit jobb. Többször is a közelükbe ólálkodtam, talán ki tudok valamit fundálni. Bokáig érő iszap, előtte sár, közben víz, az sípcsont középig ér, és minden elég messze mindentől.
Ez még akár jó is lehet.
Az év harmadik hónapja lassan végig pörög a naptárban. A darvak, épp a költő helyeik felé igyekeznek, csapatokban gyűlnek össze, hogy aztán csapatokban is mehessenek tovább. Egy szép köddel borított reggelen, mikor még az orromig sem láttam, jóval hat előtt kimerészkedtem, hogy megtudjam, itt éjszakáznak, vagy sem. Ha itt éjszakáznak akkor másik terv kell. Ha nem itt éjszakáznak akkor talán mázlim is lehet.
Eltelik a hétfő, krúgatás, csodálkozás, bámészkodás! Eltelik a kedd is, bámészkodás, célzott bámulással. Szerda a gumicsizmás nap. Iszap, középen víz, utána sár.
És még mindig ugyanazt a játékot játszom mint eddig. 21. Újabb paklit húzok elő a belső zsebemből, kibontom, megkeverem a lapokat. Kettőt húzok, elteszem a zsebembe. A paklit vissza a belsőbe.
Jöhet a szokásos leltár. Polifoam. Álcaháló, szerencsére formára fűzve. Kesztyűk, Babzsák. Pokróc.
De mindez csak fejben. A többi, a java, még hátra van.
Csütörtök.
4:10 - ébresztő, kínok között, mint egy kosár csipás macska. Öltözés. Téli cuccok. Több nadrág, több pulóver.
4:35 - indulás.
5:00 - érkezés, tök sötétben. Az eget kémleletem, miközben a dolgaimat magamra aggattam. Semmit nem láttam, illetve a csillagokat nem láttam. Ez nem jelnett túl sok jót.
Ahogy bukdácsoltam a befelé vezető úton, próbáltam érzékeimet kitágítani, hogy ha már nem látok legalább halljak valamit. Nem jött össze. Átmásztam egy vízzel teli csatornán, közben szürkére izgultam magam, hogy bele ne essek. Ahogy átjutottam a csatornán, következett a bokáig érő iszap, ami kisvártatva átváltott, csizmaszár alá érő vízre. A tök sötétben. Ahogy a víz egyre kevesebb lett, következett egy csomó sár. Nyilván elmentem a mellett a hely mellett, melyet az előző nap kinéztem magamnak.
Leterítettem a szőnyeget, a pokrócot, a gépet rátettem a hátizsákra. Liba gágogást véltem felfedezni a szélben. Korán kelnek. Igyekeznem kell. Eszelős módjára kukorica szárakat kezdtem el kitépkedni az ázott földből tövestől, és a pokrócom két szélére raktam. Olyan sűrűn, amilyen sűrűn csak tudtam. Leizzadtam. Nem volt még 5:50-sem. Újabb libák gágogását hallottam. Megálltam, egy csapat érkezett. Mindig a libák kezdik. Ahogy ott térdeltem, és az álca hálóval bíbelődtem, meghallottam az első álmos krúgatást.
Csak remélni mertem, hogy jó helyen pihenek. Magamra húztam a ritkás hálót.
Hat óra előtt nem sokkal megjelentek a horizonton a szürke szellemek. Hatalmas szárnyakon. Krúgatva. Egy kicsi csapat érkezett. Elsőre...és ahogy az első csapat szaladva földet ért, megérkezett egy másik, balról, a harmadik csapat jobbról jött. Hangosan üdvözölték egymást. Daru tánc is volt. Nem tudom milyen a daru násztánc, de ez még az is lehetett. Újabb csapatok, érkeztek. Topogva tébláboltak egy helyben. Egy daru kakofónia szélében pihentem. Nem hallottam mást csak hangos krúgatást. Az egy, két éves fiatalok pincsi kutyaként követték szüleiket és testvéreiket. Az elsősök csipogtak. A másodikosok csipogva krúgattak. A nagy öregek inkább bőgtek. Az erejük teljében lévők szüntelenül fuvoláztak semmivel össze nem hasonlítható hangjukon.
Daru
Nem egészen 36 perccel a megérkezésük után az első csapat elindult. A reggeli gyűlés még 7 óra előtt véget ért. Kevesebb mint egy órán át tartott csupán.
A felvételek 300 és 420 mm-es fókusztávolsággal készültek, kevés vágással.
Csomagoltam. Ahogy bandukoltam, egy csapatot láttam legelészni egy közeli táblán, másik két csapatot egy másik táblán.
Hogy okosabb lettem-e?! Nem tudom. Arra jöttem rá, hogy ilyen formán, nem az ember diktál, hanem a daru. Mindig figyelnek, mindig éberek, mindent látnak és hallanak. A terület minden négyzet méterét figyelik és riasztanak mindenre. Nem csoda, hiszen kevesebb mint 200 év alatt kénytelenek voltak eltűnni a költőhelyül szolgáló mocsarukból, ami ezen a területen is volt, többek között.
Két röpke video
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése